„Mivel városunkban hatalmas felfordulás keletkezik a nagyméretű labdák kergetéséből, és sok más, Isten által tiltott gonosz dolognak is eredete e játék, ezért a Király nevében bebörtönzés terhe mellett megtiltjuk, hogy a jövőben ilyenfajta szórakozást űzzenek”.

Az 1314. április 13-án II. Eduárd angol király által kibocsátott rendelet egy, már évszázadok óta űzött népszerű játéknak próbált gátat szabni - kevés sikerrel. Noha a futball nevében már legalább a 11. század óta létezett Angliában, a sporttörténészeknek nem kis gondot okoz, hogy a „legnépszerűbb sport” eredetét e tömeges szórakozási formára vezessék vissza.

A 19. századig ugyanis minden közösség, falu vagy város más és más szabályok szerint játszotta a futballt. Már ha egyáltalán beszélhetünk szabályokról, hiszen legtöbbször minden eszköz megengedett volt, hogy a labdát utcákon, tereken, mezőkön vagy folyókon keresztül eljuttassák a másik csapat „kapujába”, amely épp úgy lehetett egy fa, mint két földbe szúrt bot vagy bármilyen jellegzetes tereptárgy. A szórakozásban általában a közösség minden felnőtt férfi tagja részt vett, és a csapatokat nemegyszer valamiféle társadalmi státus szerint jelölték ki: játszottak egymás ellen a nőtlenek és a nősek, a felvégiek és az alvégiek vagy éppen két különböző egyházmegye hívei.

artistsharbour.com

 A játék durvaságáról némi képet ad egy 16. századi halottkémi jelentés: „Roger Lutforde többedmagával futballozott Sowthemnys községben. A labda felé rohant azzal a szándékkal, hogy elrúgja, amikor Nicholas Martyn jobb könyökével, Richar Turvey pedig bal könyökével úgy megütötte a fent nevezett személyt a mellkasa alatt, hogy az negyedóra múltával belehalt sérüléseibe.”

A modern foci mai képének és szabályrendszerének kialakulása a 19. század derekán bekövetkező változásokra vezethető vissza. 1840-ben az angol bentlakásos magániskolákban új tanrendet vezettek be, amelyben már három félnapot szántak a testnevelésre, a legnépszerűbb iskolai sport pedig a foci volt. Ugyanakkor minden intézet a saját szabályai szerint játszott, ez pedig lehetetlenné tette az iskolaközi meccseket, és - ami még ennél is bosszantóbb volt - az egyetemekről kikerülő öregdiákok sem tudtak egymással játszani az eltérő szabályok miatt. A városi munkások körében is ebben az időben terjedt el ez a szórakozási forma, s egyre-másra alakultak a futballklubok.

Az első kísérlet a szabályrendszer összehangolására 1848-ban, a cambridge-i Trinity College-ban született meg. Noha az itt lefektetett szabályokat sokan nem fogadták el, főként a kéz használatát korlátozó rendelkezések és a durvaságok tiltása miatt, az egységesülés mégis elindult, és 1863-ban öt találkozó után a londoni Szabadkőműves fogadóban 11 klub aláírta az angol Labdarúgó-szövetség (FA) alapító okiratát, és megalkották azt a 14 pontos szabályrendszert, amely már valóban a modern futball születését jelentette.

Az akkori játék képe azonban egy mai nézőnek sok meglepetést tartogatna. A zászlókkal kijelölt pályát, amelynek hossza 200 yard (1 yard = 0,9144 méter), szélessége pedig 100 yard, azaz a mai méreteknél jóval nagyobb volt, csak az oldalvonalak tagolták, a kapu pedig két, egymástól 8 yardnyira - a mai távolságra - leszúrt pózna volt, amelyet még semmiféle keresztrúd nem kötött össze. Gólnak az számított, ha a labda bármilyen magasságban áthaladt a két rúd között. A csapatok 1875-ig minden gól után térfelet cseréltek, a kapus posztot csupán 1871-ben említették először, és bizonyos esetekben a labdát kézzel is le lehetett húzni, noha vinni vagy dobni már ekkor is tilos volt. A szabálytalanságokat a játékosok maguk mondták be, a szabadrúgás fogalmát nem ismerték. A játékosok öltözete is furcsának hatna mai szemmel: magas szárú csizmát viseltek, ebbe gyűrték be a hosszúnadrágot, valamint hosszú ujjú inget és sapkát hordtak. 1874-től már a lábszárvédő is szerepelt a felszerelésben. A mezeket nem számozták, ezt hivatalosan csupán az 1930-as évek végén vezették be.

Amint azonban a szabályokat lefektették, már csak idő kérdése volt, hogy mikorra alakul ki a ma ismerős játék. Az 1869-1870-es idénytől kezdve a labdát már semmilyen körülmények között nem lehetett kézzel irányítani. 1875-ben bevezették a kapufák közötti keresztrudat a ma is érvényes 8 láb, azaz 2,44 méter magasan. Ez egy liverpooli mérnök, John Alexander Brodie ötlete volt, akárcsak az 1895-től használatos háló, amely sok vitának vette elejét. Ugyancsak jelentős változást hozott az 1891-ben bevezetett büntetőrúgás, amelyet a pályán keresztbe, a kaputól 12 yardnyira húzott vonalról bárhonnan el lehetett végezni. Az alapvonaltól 18 yardra egy másik vonalat húztak, amelyen belül senki nem közelíthette meg a büntetőrúgást végző játékost. Ezt a szabályt aztán 1902-ben módosították, kijelölték a büntetőpontot és a négyszögletes alakú kapuelőteret, és ily módon véglegesen kialakult a ma ismert pályafelosztás.

Kezdetben nem alkalmaztak játékvezetőket, ám a professzionális futball terjedésével és a tétek emelkedésével szükség lett rájuk. Először az 1880-1881-es idényben léptek pályára bírók: akkor még mindkét térfélen egy-egy játékvezető követte a játékot, s ellentétes ítélet esetén egy, a pályán kívül álló döntőbíróhoz fordultak. 1889-től már a döntőbíró tartotta nyilván a meccs eseményeit, és az ő joga volt a szabadrúgások megítélése. A folyamat betetőzéseképpen pedig 1891-től a döntőbíró a pályára lépett, a két játékvezető pedig kikerült az oldalvonalak mentére. Ma már egy-egy alapvonalbeli bíró is segíti a játékvezető munkáját, de a több szem még mindig nem lát eleget, ezért a videobíró minél szélesebb körű bevezetését sürgetik.

Amikor 1904-ben megalakult a FIFA, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, már szinte teljesen kész szabályrendszert kapott kézhez. A nemzetközi szövetség a britek sportágalakító érdemeit nemcsak azzal ismerte el, hogy az általuk kialakított szabályrendszert teljes egészében átvette, hanem azzal is, hogy a játékszabályok változtatásának jogát egy 1886-ban alakult és a négy brit szövetséget tömörítő testületére ruházta át, amelybe a FIFA csupán a tagok egyötödét delegálja.