A magyar társadalom sokrétű és sok osztatú egzisztenciális és szellemi életében a legkülönbözőbb okok váltják ki az emigrációt (amely más országokban és földrészeken „migráció”-ként jelenik meg). A rendszerváltozás óta közel millióan hagyták el az országot. Aki erre a lépésre vállalkozott, az azt reméli, hogy életét hasonló, vagy magasabb színvonalon konvertálhatja át egy idegen környezetbe a maga, vagy a gyermekei érdekében. Ezért mind képességekben, s mind merszben a legjobb erők hagynak magunkra, amelynek elszegényítő hatását az itthon maradottak már a mindennapi élet valamennyi szegmensében érzékelik.

A jobb egzisztenciális lehetőségekkel, vagy akár kulturális attrakciókkal nehéz versenyezni, ha szabaddá vált a vásár. (Bizony a vasfüggönynek és a KGST-nek megvoltak a maguk praktikus megfontolásai is.) A szerencsésebb történelmi körülmények fölhalmozta, többet nyújtó lehetőségeket csak az az otthonosság egalizálhatja, amelyet a saját kultúra nyújthat: az azonosság bársonyos érintésű áramai, ahová csak beleszületni lehet, mint az anyaölbe. S most ez a legbensőbb: a csak egy tájhoz, dallamhoz, nyelvhez tapadó biztonság került veszélybe. S ebben az ügyben nem számíthatunk – mert ebben aztán tényleg nincs –„illetékes” (elvtárs) kívülről jött „jelentésére”, pénz- és presztízs-megvonására, ami ezt a végzetes anyaöl-megvonást korrigálhatná.

Ha nem a Nyugat folyóirat és az általa elindított mozgalom és szerzői a modern magyar irodalom etalonja, ha nem Ady Endre–József Attila–Radnóti Miklós szentháromság a modern magyar irodalom kánonja (a kultúrának legtotálisabb műfajában, a költészetben), akkor ezt az „új világot” jobb távolból szemlélni. S ehhez képest csak hab a tortán, ha „Kertész Imre nem magyar író” (amin Imre a felhőkről lóbálva a lábát most „nem megmondtam?” alapon jót mosolyog). (Lehet – remélem – a Kertész Imre Intézet gründolója ezért csatlakozott a minapi londoni futballmérkőzésen a NER-arisztokrácia páholyába, hogy sietve tájékoztassa a döntésgazdát a kibékíthetetlen ellentmondásról, mert a mi Nobel-díjasunk – és nem egykori jelöltünk, Tormay Cécile – vagy magyar, vagy akkor egy csapásra oly legitimitás-hiányossá válik az Intézet, s mind, ami mögötte van. Hogy is van ez?)

A Pröhle Gergely oly talányos és utód (pályázat útján történő) kinevezése nélküli menesztésével megürült PIM igazgatói stallum új várományosának meglengetése egy olyan sötét (emésztő)gödörbe világított le, amelyet minden, a mai magyar kultúra állapotát körülvevő általános rosszkedv ellenére senki sem feltételezett.

Az ország érzékeny szellemi ütőér-intézményére kijelölt személy kilétéről most hallottam először, mint feltételezem, a közönség legnagyobb része is. Friss tanulmányaim róla – ezt bárki leellenőrizheti az internet segítségével – lesújtó kórkép, nem a jelöltről, hanem az ország felelős irányítóiról, vagy inkább a terület elképesztő irányítás-hiányosságáról. (Nemcsak személyes, de szervezeti szinten is.) Hiszen, a csak hátha lakmuszpapírként bedobott név felmerülése is szégyen. A most az irodalmi élet bugyrából felszínre bukkant alak – ilyen naiv, vagy akarnok amatőr önjelöltek minden szellemi jelenség margóin tenyésznek –  ún. „munkássága” révén plasztikusan megérzékíti a magyar szellemtörténetnek azt a vonulatát, amely katasztrófába hajszolta az országot.

*

Igen. Az Ady Endre (aki most hirtelen „szabadkőműves métellyé” avanzsált)–József Attila–Radnóti Miklós kánon-háromság a most rosszemlékű Rákosi–Kádár-korszakban kristályosodott ki a magyar nemzeti műveltség – kollektív tudat – gerincévé. (A Petőfi utáni űrt, s Vajda János hiátusát folytatva.) Azonban mindezt felfoghatjuk a Horthy rendszer apoteózisának is egyben, hiszen Ady recepciójának küzdelme és győzelme ebben a korszakban zajlott, s a másik két költő pedig valamennyi sorát az ellentengernagy regnálása alatt írta, sőt: egész munkásságuk annak a jellegére való egzisztenciális és szellemi válasznak számít, hiszen, amit tagadunk, azzal egyúttal azonossá is válunk. Vagy: a nemzetnek karaktert, irányt adó életműveknek semmi közük a botor módon jelesre és elégtelenre osztályozott korszakokhoz, mert felettük állnak. Felettük és folyamatosan ellenük – mert az igaz művészet –, akár a nacereti Jehosua ben Joszéf tanításai: az egész életen át tartó változtatásra, a fennálló el nem fogadására, javítására, s az „ember embernek farkasa” mentalitás, és az arra épülő társadalmak kérlelhetetlen kritikájára buzdítanak – amit igen felületesen, mert a tőle idegen politika nyelvén is artikulálódik, baloldalinak is lehet (nem kell) nevezni.

Ady Endre-József Attila–Radnóti Miklós központi szerepe a nemzet tudatában és műveltségében nem internetadó és nem boltzár. Ezért, ha valamihez, akkor ehhez nem tanácsos hozzányúlni, mert vagy tökéletes kudarc lesz a vége (micsoda pompás vízió-fikció, ha egy rendszer a kollektív tudatába beágyazott költői kifordítása, s helyükre egykori és mai kurzus-költők állítása elleni tiltakozásba bukna bele), vagy olyan rombolás, ami szétveri a magyar társadalomnak azt a stabil berendezkedését, amelyhez eleddig a politika nem fért hozzá. (Az előző rendszerekben sem.)

*

Az elmúlt nyarat a PIM archívumában töltöttem – az ott tárolt anyag kisugárzásától függetlenül is a béke és a szellem szigete volt ez a palota –, ahol Pásztor Béla, a zseniális költő (Weöres Sándornak elhihetjük) fél életművét, s szinte nyomtalan élete apró, de jellemző adatait fedeztem fel – az ukrajnai munkaszolgálatos századig követve azt, ahol elpusztult. (Igen, a kánon-gyártó „kulturális erőterek” megértek a pusztulásra, vagy leváltásra, ha ezt a kortársai szerint is József Attilához mérhető életművet makacs vaksággal nem veszik észre. Azonban csak akkor, ha a spontán, s szerves szellemi mozgások, és igény révén újak születnek, akik a helyükre léphetnek.) A felfedezések eredményét – a gyűjteményes kötetet – azért is a PIM-ben szerettem volna bemutatni (már lefoglaltam a termet és az időpontot) zenészek és színészek és kommentáló irodalomtörténészek bevonásával, hogy testi közelséget is teremtsek a hallgatóság és a kéziratban, másolópapírokon az épületben található versek között. Mintegy aláhúzandó, hogy ez a tragikusan elpusztult élet a csodálatos versekben él örökké él.

S a végre – jó helyen, de rossz időben – fellelt új életet azonban most mégis ki kell menekítenem innen. Bábáskodtam körülötte, ezért felelős vagyok érte. Elég volt Ukrajnában a megalázó szenvedésből, ahol – Petőfihez, Radnótihoz hasonlóan – utolsó soraiban a magyar irodalom egyik legszebb, életétől és ami ezzel majdnem egyet jelent: szerelmétől való búcsúzását „araszolta sort sor alá” („Irén”, „Álmomban” című verseiben) – most hogyan vihetném bele a mai kocsma kultúrkampfjának pergőtüzébe?

Más kérdés, hova vinni át, s milyen „túlsó partra”?

Ugyanis én – elvileg – elmehetek az eszményeimtől és költőimtől trónfosztott hazából, de ezeknek a magyar verseknek „a nagyvilágon e kívül” csak itt adatik „élnie és halnia”.