A minap egy könyvesboltban böngészve egyszer csak megláttam néhány kis fekete-fehér-rózsaszín, csillámporral megszórt kötetet. Holdas Hanna, a vámpírtündér történetei. Vámpírtündér... Belelapoztam, a rajzok kedvesek voltak, a történetek beilleszkedésről, iskoláról, születésnapról, nyaralásról szóltak. Egy tündér anyától, vámpír apától született kislány kalandjai, a sorozat mottója pedig: “Félig vámpír, félig tündér – igazi egyéniség!” Tényleg?

Az illusztrációk és a történetek kedves bája igazából tetszett. És be kell vallanom, hogy a gondosan elhelyezett rózsaszín foltok és a csillogás megmozdított valami sóvárgást a bennem élő kislányban is. Merthogy a könyveket kislányoknak szánták, ezt eltéveszthetetlenül jelezte a vizuális stílus.

A rózsaszín-hercegnős kislánykultúra persze nem új, ám ez a vámpíros párosítás először meglepett. Mégiscsak a horror egyik klasszikus teremtményéről van szó – egy vérszívó szörnyetegről, amely a mainstream ábrázolásban a sírból visszajáró holtból ráadásul nyíltan átszexualizált csábítóvá alakult át.

A Vámpírtündér hirtelen a kislánykultúra lakmuszpapírjává vált. Mi történik itt? Miért és mióta lányos a rózsaszín? Mit élnek át a kislányok, amikor szembesülnek a nekik szánt rózsaszín birodalommal? És hogy képes az befogadni az életkorban és stílusban elvileg annyira távoli horror világának lakóit?

Kiderült, hogy lány, így le kellett cserélni a babaruhákat

Ha szereti a régi fotókat, talán feltűnt már, hogy a 20. század első feléig a babákat egységesen fehér ruhácskákba öltöztették. Aztán a kisfiúkra rózsaszín, a lányokra kék ruhát adtak. Az ok, hogy a rózsaszínt a vöröshöz kötötték, így erőt sugárzott, míg a kéket lágyabb, szűzies színnek tartották. Mindent összevetve tehát a gyerekek öltöztetése a 19. századi elképzeléseket tükrözte a nemi szerepekről.

via GIPHY

A mai felosztás az 1940-es években alakult ki, azután, hogy a cégek rájöttek, hogy ha a szülőknek ellenkező nemű gyerekeik születnek, kénytelenek újravásárolni az egész gyerekszettet. (Hogy miért fordultak meg a színek, arra több elmélet van.) Ezt fejelte meg a nyolcvanas évek, mikor az ultrahang segítségével a méhen belül meg tudták állapítani a születendő gyermek nemét. Azóta már a szülést megelőzően is a “megfelelő” színű termékeket vásárolhatjuk.

Sok szülő persze próbál ellensúlyozni, és tudatosan semleges színű, karakterű ruhákat vesznek a gyereknek. De egyfelől nincs könnyű dolguk, mert nehéz elérhető áron jó minőségű, nem csak kék és rózsaszín gyerekruhát venni, másfelől ott a kortárs nyomás. Egy ismerős anya mesélte, mi történt, mikor legutóbb cipőt venni ment a négyéves lányával:

Miután öt hónap alatt nőtt két számot a lába, közöltem vele, hogy sajnálom, de nem veszünk rózsaszínű csillámcsodát, mert kábé három hónap múlva úgyis kinövi, és az öccse is hordani fogja. Majdnem elsírta magát, és elkeseredetten magyarázta, hogy akkor azt fogják mondani az oviban, hogy ez ronda.

Kislány vagyok. És a kislányok rózsaszínt viselnek.

A rózsaszín kényszerében az a problémás, hogy maguk a gyerekek is azonosulnak vele. Részben, mert nem nagyon lehet segíteni azon, ha a szülők szemében az a lányos (mind láttunk már kizárólag a rózsaszín árnyalataiba öltöztetett kislányokat). Részben, mert egy nagyon érzékeny időszakban talál be náluk. A legtöbb kislánynál a 3-3,5 éves kor körül kezdődik a kisebb-nagyobb rózsaszín őrület, és ez nemcsak az az életkor, amikor közösségbe (óvodába) kerülnek:

• 2 éves kor körül a gyerekek már tudják, milyen biológiai nemhez tartoznak;

• 3 éves kor körül már egymásról is biztosan meg tudják mondani, ki kislány, ki kisfiú;

• 4 éves kor körül pedig megjelenik a nemi identitás, és vele együtt működésbe lép, hogy mit tartunk fiúsnak vagy lányosnak, mit lehet/szabad egy fiúnak és egy lánynak – gyakorlatilag a nemi sztereotípiák. (A nemi identitás kérdése természetesen ennél bonyolultabb és árnyaltabb, itt viszont csak a cikk szempontjából releváns két pólusról van szó.)

Ahogy erről ebben a cikkben is írtunk, a nemi identitás kialakulását nagymértékben befolyásolja a külvilág, a környezet, a minket körülvevő kultúra is. És az ekkor rögzült képzetek kihatnak az egész életünkre.

Egy négyéves kislány tehát körbenéz és azt mondja: "Lány vagyok, és lám, a lányok rózsaszínt viselnek. Akkor én is rózsaszínt veszek fel."

De mi a baj a rózsaszínnel?

Könyves ajánlat kislányoknak

Sándor Anna

A színnel semmi – a köré épülő értékrendnek viszont már annál több kritikusa akad. A kislányok ugyanis ebben az életkorban a feminint térképezik fel, és nincs könnyű dolguk, hiszen az még a felnőtteknek sem egyértelmű – elég csak a sokféle kortárs vitára gondolni a nőiesség és férfiasság mibenlétéről.

A New York Times újságírója, Peggy Orenstein a Cinderella Ate My Daughter (Hamupipőke felfalta a lányomat) című könyvében például számba veszi, hogy miért tartja ártalmasnak a hercegnőmániával összenőtt rózsaszín őrületet. Hogy a kislányok rajonganak a királylányokért, azért nem a Disney a felelős, mert a jelenség előtte is létezett – bár az Egércég tagadhatatlanul sokat tett, hogy a hercegnőkultusz ilyen elsöprő erejűvé váljon.

Orenstein szerint ez a kislánykultúra rossz üzenetet közvetít a cseperedő lányok felé.

A girl power rózsaszín verziója ugyanis nem aszerint értékeli a lányokat, hogy mit tesznek, hanem hogy hogy néznek ki.

Túl sok a smink ebben a rózsaszín világban, a kislányokat pedig a játékokon, a reklámokon, a rajzfilmeken, könyveken keresztül arra ösztönzik, hogy a hercegnő-esküvőjüket tervezgessék, minél több dolgot birtokoljanak, és túl fontossá váljon nekik a másoktól érkező visszajelzés – sorolja Orenstein. A külsőségeken keresztül ráadásul az a káros szemlélet is elkezd beléjük ivódni, hogy a női mivoltuk és értékük valamiképp a külsejükkel van kapcsolatban – mintha folyamatosan elő kéne adniuk magukat.

via GIPHY

Szelíd vámpírok a gyerekzsúrban

Én már bárminek örülök, ami nem rózsaszín vagy Frozen. A fekete tütü például sokkal kúlabb, mint egy műanyag tiara!  Szóval inkább a bébigót, mint ez

– tört ki a már idézett anya a beszélgetés egy pontján. De a vámpírtündéres kötetet lapozgatva felmerült bennem, hogy a “bébigót”, azaz a fekete-csipkés-tüllös-koponyás stílus gyerekverziója vajon valós alternatíva-e. Vagy csak a rózsaszínmánia álruhában, amint éppen zsarnokian magába olvaszt minden egyéb hatást?

Lássuk a vámpír-tesztet!

A gyerekek felől nézve a kultúránk úgy működik, hogy ami divatos a felnőttek világában, az előbb-utóbb landol a kicsiknél is. Így önmagában nem meglepő, hogy egy kislányoknak szánt könyvben feltűnnek a vámpírok. A kérdés inkább az, milyen formában?

Az ezredfordulóval beköszöntött a fantasztikum reneszánsza: Harry Potter, A Gyűrűk Ura, szuperhősfilmek. A Buffy és a Vámpírnaplók tévésorozat, illetve az Alkonyat-könyvek/filmek sikere miatt pedig évekig trendi volt az is, ami vámpíros.

via GIPHY

Az Alkonyat szép példája a vámpír átalakulásának: Edward Cullen képében tömegek ölelték keblükre a “szelíd vámpír” koncepcióját. Itt egy olyan vámpírcsalád szerepel, amely tudatosan moderálja ragadozó ösztöneit, és megpróbál együtt élni az emberekkel. Ezek a vámpírok nem kizárólag éjszakai lények, de inkább felhős időben jönnek elő, mert a napfénytől árulkodóan ragyogni kezd a bőrük. Mindemellett persze lenyűgözően vonzóak és stílusosak, ahogy egy vámpírhoz illik. Ismerős jellemzők?

Tényleg igazi egyéniség a vámpírtündér?

Holdas Hanna esetében azonnal adta magát a kérdés, hogy mi lett a vérszívással – hiszen a vámpírt ez teszi azzá, ami. Hanna apja, Holdas Baltazár gróf, miután átaludta a nappalt, este paradicsomlevet vagy piros gyümölcsök levét reggelizi. Utána a telihold előtt röpköd elegáns bársonyköpenyében és szigorúan lezselézett hajjal. A kislányra pedig a vámpírsuliban szépítkezésóra is vár.

A gyanú, hogy a rózsaszín kultúra szinte ruhaként veszi magára a horrort, beigazolódni látszik, ha visszaemlékezünk a Monster High-sorozatra és -babákra. Az animációs sorozatot eredetileg tiniknek tervezték, de persze a kicsik is nézték. A főszereplői a klasszikus horrorfigurák gyerekei: Frankenstein szörnyének lánya, a múmia lánya, Drakula lánya... Drakulaura természetesen vegetáriánus, piros gyümölcsöket és sok vasas kiegészítőt eszik – és imád öltözködni:

A sorozatban az az igazán dermesztő, hogy bár megjelenik benne némi ironikus felhang, mennyire kritikátlanul emeli át az erősen sminkelt, tinédzser cicababák mindennapjairól szóló filmek kötelező elemeit. Természetesen nem az a gond, hogy nem fojtja vérgőzös mészárlásba a tini/gyerekmesét, hanem hogy

miközben meglovagolja a horror divatját, valójában a külsőségeket hangsúlyozza.

Ebbe a világba a Vámpírtündér is belépő. Ami minden bája, humora és látszólagos "bébigót" alternatívája ellenére aktiválja a rózsaszín kódot, és egy olyan irányba kezdi terelgetni a kislányokat, amely felé, így végiggondolva, nem biztos, hogy jó szívvel engedjük őket.