Fura és egyenetlen, de tanulságos film lett Paolo Sorrentino Silvio és a többiek című filmje Silvio Berlusconi volt olasz miniszterelnökről, amelyet Olaszországban alapból két részben vetítettek. A Magyarországon bemutatott két és fél órás változatot az eredeti két részből vágták össze, és mintha nem is egészen sikerült volna összefésülni a jeleneteket.

A film első felében egy kisstílű vidéki vállalkozó – leginkább egy strici – próbálkozásait láthatjuk, hogy felküzdje magát felsőbb körökbe, esetleg valami állami megbízást vagy pozíciót szerezzen. És mivel rájön, hogy Berlusconi közelében, az adott politikai érában a szexszel, illetve lányok szállításával tud a legtöbbet elérni, erre meg is van az esélye.

Mozinet

Ennek ellenére a film első fele – amelyet az eredeti kétrészes olasz első részéből vágtak – jobbára történet, kontextus és értelmezési keret nélküli, egyébként igen szépen komponált orgiasztikus képek sorozata, amelyekben félpucér vagy bikinis nők vonaglanak és tapizzák egymást különböző zenékre. Olyan az egész, mint egy végtelenített videoklip vagy trailer.

Berlusconi (Toni Servillo) életének fonalát akkor vesszük fel, amikor 2006-ban 70 évesen éppen elbukta a választásokat. Mintha egyfajta válságban is lenne, és azon töri a fejét, hogyan juthatna újra kormányra, illetve miként hódíthatná vissza a belőle kiábrándult feleségét.

És itt jön a lényeg. Sorrentino ugyanis innentől a tökéletes populista politikust tárja elénk, aki azonnal átlát bárkin, és rögtön ráérez mindenki gyenge pontjára, bármikor képes elővenni egy nem létező idézetet (közmondást?) a saját igaza alátámasztására, és

szemrebbenés nélkül hazudik akár az unokájának is egy olyan banális dologról, mint hogy éppen szarba lépett-e.

A filmen látható Berlusconit nem tudja senki irányítani, és szinte képtelenség nemet mondani neki. Hiába próbálnak áskálódni ellene párttársai, hogy elmozdítsák, kijátssza őket. Hiába próbálnak nemet mondani az éppen megvesztegetni akart szenátorok, nem lehet visszautasítani az ajánlatát. Hiába próbálja rávenni az elnök, hogy viselkedjen állami vezetőhöz méltóan, nem érdekli. Hiába vár tőle választ a felesége a mindenki által feltett kérdésre, nem válaszol. A bemutatott populista politikus öntörvényű, gátlástalanul manipulatív, mérhetetlenül hiú, végtelenül extrovertált, képtelen nem hogy egyedül lenni, de még kettesben sem, folyamatosan közönségre van szüksége, és elképesztő kommunikációs képességekkel bír.

Mozinet

A film visszatérő motívuma, hogy Berlusconi nem ért máshoz, csak az eladáshoz, de ahhoz nagyon. Szó szerint képes bárkinek és bármit eladni, de leginkább magát és az „álmait”, vagyis a politikai vízióját, hogy naggyá teszi az országát. A film egyik legemblematikusabb jelenetében Berlusconi – leginkább azért, hogy magának bizonyítson – egy véletlenszerűen felhívott középkorú nőre próbál rásózni egy még csak papíron sem létező lakást, a beszélgetés során pedig a manipuláció minden eszközét beveti, azonnal ösztönösen rátapintva a nő gyenge pontjára.

Hipnotikus nézni, ahogyan lépre csal egy átlagembert egy egészen hihetetlen történettel, pusztán annak az erejével, hogy az egyszerű ember vágyálmaira épít.

Sorrentino saját bevallása szerint sem Berlusconi-párti, sem -ellenes filmet nem akart csinálni, és tulajdonképpen bizonyos pozitív dolgok is kirajzolódnak a politikus alakjával kapcsolatban, számos kijelentésével nehéz vitatkozni. Tetterős, tenni vágyó emberként mutatja be saját magát, aki egymaga építette fel egész gazdasági és politikai birodalmát (bár az végig kérdés marad, hogy miként és milyen módszerekkel). Azt vallja, hogy a cél szentesíti az eszközt, és ismeri az egyszerű emberek lelkét is. Emellett végtelenül szórakoztatóan önironikus is, de teljesen komoly arccal képes megkérdezni: nem lenne-e már itt az idő, hogy múzeuma legyen.

Mozinet

Berlusconi politikájával, illetve Olaszország politikai helyzetével a film vajmi keveset foglalkozik, jószerivel csak a politikus fejére olvasott kritikákból tudjuk meg, mi is történik a villáján vagy a közvetlen környezetén kívül, illetve hogy milyen botrányok lettek a politikai machinációiból vagy a nőügyeiből. Mindeközben viszont egy már-már karikaturisztikus vigyor fagyott a politikus arcára, sőt, néha kifejezetten úgy viselkedik, mint aki önmaga karikatúrájává vált.

Összességében a Berlusconival kapcsolatos jelenetek roppant szórakoztatóak, bár a film többször leül, sok az üresjárat, az eleje-közepe-vége pedig valahogy sehogy sem áll össze eggyé, hiszen zárásként mintha egy még újabb történet kezdődne az aquilai földrengéssel.

Hogy Berlusconi portréja mennyire pontos, azt nehéz megmondani. A film elején természetesen kikötik, hogy bár valós eseményeket vettek alapul, azokat szabadon kötötték össze, így nem egy dokumentumfilmet látunk. Sorrentino maga úgy fogalmazott: szerinte Berlusconi az „olaszság” archetípusa, és hogy rajta keresztül akart elmondani egy történetet a 2006 és 2010 közötti időszakról, a hatalmi berendezkedésről. Emellett viszont talán még inkább a populista politikus archetípusát sikerült bemutatnia, talán nem is véletlenül, hiszen maga Berlusconi is a mai modern populizmus egyik első fontos képviselője volt.