Nemcsak a Nagy Imre-per ítéletét írták meg jó előre, hanem a kivégzések hírének közzétételéről, a várható tiltakozások „kezeléséről” is mindenre kiterjedő intézkedési terv készült. Kádárék végül a felejtetés – azóta is sokszor felmelegített – taktikáját választották. Nagy Imrét kereken 60 éve, 1958. június 16-án végezték ki.
Puccsszerűen szállta meg a Magyar Nemzet szerkesztőségét 1958. június 16-án este a kommunista párt különítménye. A joviális pártcsinovnyikként elkönyvelt Szirmai István, az agitációs és propaganda osztály vezetője ezúttal kérlelhetetlen arcát mutatta. Azonnal kikapcsoltatta a telefonokat, bezáratta a szerkesztőség és az Athenaeum Nyomda valamennyi bejáratát, majd aktatáskájából előhúzott egy paksamétát. A főszerkesztői jogosítványokat magához ragadva utasítást adott az Igazságügyminisztérium közleményének soron kívüli szedésére, aztán személyesen korrigálta a szöveget. A New York-palota második emeletét csak akkor hagyta el, amikor a Magyar Rádió éjféli híreiben beolvasták a Nagy Imre és társai ügyében hozott jogerős verdiktet, és azt, hogy „a halálos ítéleteket végrehajtották”.
Hasonló jelenet játszódhatott le más szerkesztőségekben és a Magyar Rádióban is. A döbbenetet keltő éjféli hír elhangzásáig ugyanis semmi nem szivárgott ki, s a következő napokban is minden a naponként frissített pártközponti forgatókönyv szerint zajlott, legalábbis Magyarországon. Az MSZMP napilapja, a Népszabadság két nappal később, 18-án szerkesztőségi cikkben „állást foglalt”: méltatta az ítéletben megfogalmazott „méltó választ” a közvélemény részéről úgymond sokszor feltett kérdésre, hogy „ki felel az ellenforradalom idején ártatlanul legyilkoltakért”. Más orgánumok – ahogy az MSZMP politikai bizottságának iránymutató határozatában szerepel – „jellegüknek megfelelően” reagáltak. A szakszervezet napilapja, a Népszava a dolgozók, a Magyar Ifjúság a jövő nemzedéke nevében bizonygatta, hogy aki a szocializmusra támad, „számítson arra, hogy keményen védekezünk”.
(A nagyobb képért kattintson)
Az addig államtitokként kezelt justizmord perről pártvezetőként először a keményvonalas Kiss Károly nyilatkozott meg, amikor a Ganz Mozdonygyár június 20-ai nagygyűlésén ünnepi beszédet mondott. Azt hajtogatta, hogy „az áruló Nagy Imre és társainak” perét és ítéletét „a munkásság nagy tömegei nemcsak helyesléssel és megnyugvással fogadták, hanem már régóta várták is”. Mondta mindezt annak ellenére, hogy pb-tagként akkor már ismerte Szirmai ötoldalas, szigorúan titkos jelzetű összefoglalóját, amelyben javaslatot tett az „ügy” kezelésére is. Noha az előterjesztés a kötelező kincstári optimizmus nyelvezetén íródott, a szövegből azért pontosan kiderült, hogy „a nyugati ellenséges rádióadások és a hazai ellenséges erők” agitációs tevékenysége meglehetősen összezavarta nemcsak a nép, de még a párttagság, mi több, a helyi párt- és állami vezetők gondolkodását is. A pártközpontba beérkező friss hangulatjelentésekben ugyanis olyan „felvetések” szerepeltek, mint hogy miért nem volt nyílt a tárgyalás, s hogy Nagy Imre elítélése netán „útcsinálás Rákosi Mátyás visszatéréséhez”. Szirmai jelentéséből egyértelműen kiolvasható az is, hogy az országban nagy számmal akadtak olyanok, akik párhuzamot vontak a Rajk-perrel, s horribile dictu, még arra a nyilvánosság előtt többször is megerősített ígéretére is emlékeztették a pártvezetést, hogy politikai perben soha többé nem születik halálos ítélet.
Aligha nevezhető véletlennek, hogy a Ganz-gyári demonstráció napján kezdte közölni a Népszabadság a szocialista országbeli és a nyugati „testvérpártok”, valamint a „haladó erők” egykaptafás nyilatkozatait. Ezek valamennyien egyetértettek a „súlyos, de igazságos” ítélettel, egyszersmind sorra megbélyegezték „az imperialista körök hisztérikus rikoltozásait”. A sorok között is olvasni tudók mindezekből joggal következtethettek arra, hogy a világban óriási a – műfelháborodásként aposztrofált „ellenséges” – visszhang. A két évvel korábban, a forradalom idején kormányra került Nagy Imre kivégzésének hírére az európai és amerikai lapokban valóban cikkek, tudósítások és tiltakozások özöne látott nyomdafestéket a „közönséges gyilkosságról”, a „kegyetlen és cinikus bosszúról”. 1958 júniusában például a The New York Timesnak volt olyan lapszáma, amelyben 19 cikkben is szerepelt Nagy Imre neve – hozott példát a feltűnő érdeklődésre egy három évvel ezelőtti tanulmányában Pótó János történész, aki a tekintélyes amerikai napilapot vizsgálva mutatta ki, miként és mikor lett világpolitikai főszereplő a mártír miniszterelnök (s hogy aztán milyen gyors volt a „Nagy Imre-felejtés”).
A nem sokkal később ideológiai titkárrá előlépő Szirmai említett intézkedési tervezetében körvonalazott egy reményei szerint minden támadást lesöprő választ: a „jól bevált” – az utókorból visszatekintve: hírhedten ellenforradalmározó – Fehér Könyv-sorozat ötödik kötetét. Egy hónappal később, mint az Nagy Imre biográfusa, Rainer M. János kutatásaiból tudható, már négy pb-tag – köztük, tetézve a gyalázatot, az 1956-os első Nagy Imre-kormány tagja, Münnich Ferenc és Marosán György – lektorálta-korrigálta a kéziratot, amely augusztus elején Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése címmel meg is jelent. A ravasz hamisításoktól és szimpla hazugságoktól hemzsegő, másfél száz oldalas füzet tudományos elemzését a rendszerváltás után elvégző Rainer jócskán támaszkodhatott egy 1958-ban még csak franciául, a következő évben az angol és a német után magyarul is megjelenő, Az igazság a Nagy Imre ügyben című munkára, amelyhez a friss Nobel-díjas Albert Camus írt szenvedélyes előszót. Ebben a francia író azt fejtegette, hogy ha szó nélkül maradnának az émelyítő komédia nyilvánvaló hazugságai, akkor az „akasztottak második mártíriumot szenvednének”.
Ez a meggyőződés vezette Nagy Imre emigrációba menekült híveit, amikor az újabb Fehér Könyv aprólékos cáfolatába kezdtek. A Londonban újraindított emigrációs Irodalmi Újságban Asbóth Elemér, vagyis Méray Tibor (a folyóirat későbbi, három évtizeden keresztüli szerkesztője) már 1958 szeptemberében elkezdte ízekre szedni a kádári hazugsággyári produktumot.
A kötet azon állítására, hogy Maléter Pál honvédelmi minisztert nem a szovjetek tartóztatták le, hanem a forradalmi munkás-paraszt kormány rendelte el az őrizetbe vételét, kérdéssel felelt: „Hogyan lehetett november 3-án éjjel törvényes letartóztató hatalom Magyarországon az a csoport, amely saját állítása szerint is 4-én hajnalban alakította meg önmagát?” Az emigráció igen népes csapata ezt követően sorra vett minden állítást, majd a Kende Péter vezette háromtagú szerkesztőbizottság – amelyben Kende felesége, Becski Hanna és Enczi Endre vett még részt – pontról pontra cáfolta a könyv vaskos ferdítéseit.
A reagálásokra árgus (belügyér)szemmel figyelő döntéshozókat talán ez a nagy visszhangot keltő kötet is befolyásolta abban, hogy egy, ugyancsak a vádlottak bűnösségét bizonygató dokumentumfilmet végül nem mutattak be. Talán attól tartottak, hogy tüzetesebb elemzés nyomán a film szövedéke is sok helyen fölfeslik majd, vagy netán többekben rokonszenvet kelthet a bíróság elé állított, lesoványodott miniszterelnök, amikor „megátalkodottságában” kijelenti, hogy nem bűnösnek, hanem bűnbaknak érzi magát. Ezért inkább a felejtés, a felejtetés felé vették az irányt. Ennek jegyében semmisítették meg az 1960-as évek elején a perről felvett 8-8,5 órányi nyersanyagot is. (Más kérdés, hogy a páncélszekrénybe süllyesztett, 70 perces, félresikeredett dokumentumfilmet a rendszerváltás után a Terror Háza kezdte vetíteni, a kádárihoz meghökkentően hasonlatos lejáratási szándékkal.)
A kivégzés másnapján hozott pb-határozatnak jó ideig volt elvarratlan szála: „a Romániában tartózkodó csoport ügye”. Mint ismeretes, a forradalom leverésekor nemcsak Nagy Imre, hanem hívei is családostul kaptak menedékjogot Jugoszlávia budapesti nagykövetségén. November végén szószegő módon valamennyiüket elrabolták és Snagovba deportálták, majd a sikertelen egyezkedések után a későbbi vádlottakat onnan szállították vissza magyarországi börtöneikbe. A „romániai csoport” 1958 kora nyarán már „csak” a családtagokból, a feleségekből és kisgyerekekből állt. Egyikük, Vásárhelyi Mária Hatvan évvel ezelőtt történt címmel nemrégiben fejezte be a felejtés és a csoportra zúduló korabeli és a napjainkban felfrissített hazugságok ellen írt, megjelenés előtt álló könyvét. Innen is tudható, hogy az akkor már Calimanesti városkába átköltöztetett, ám a külvilágtól s a hírektől változatlanul hermetikusan elzárt hozzátartozók június első napjaiban nagy kegyben részesültek: hosszú hónapok után leveleket írhattak férjüknek, apjuknak. A figyelmes foglárok csupán azt „kérték”, hogy ne szomorítsák rossz hírekkel a szeretteiket. Mint utóbb kiderült, ez a vidám fényképezéssel is egybekötött akció mindössze arra szolgált, hogy a megtört vádlottak jobban mutassanak a kamerák előtt.
Több mint másfél hónap telt el a titkos per és a kivégzések után, amikor a romániai csoport felnőttjeit meglátogatta egy román „küldöttség”, s 1958. augusztus 3-án arra kérték őket, hogy az „elvtársnők, amit az újságban olvasnak, azt kommunistához méltó fegyelmezettséggel vegyék tudomásul”, majd elébük tették a Népszabadság ominózus számát. A rabtartók körültekintése még arra is kiterjedt, hogy az ajtóban „élesre töltött injekcióstűvel” várakozzon egy ápolónő, aki szükség esetén beadhat a sokkoló hírt elviselni nem tudóknak egy nyugtatóinjekciót.
Súlyos következményekkel jár és meglepő fordulatokat hozhat az a tulajdonosi összetétel, amely a kormány döntése alapján kialakul a magyar védelmi ipar meghatározó vállalatainál.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
