Hamis, ráadásul több évtizeddel megkésett hagyományőrzés jegyében állítottak emlékszobrot „a magyarok szeretett királynéjának”, Sisinek a nevét viselő Erzsébetvárosban.
Finom iróniával máris „marcipános tortafigurának”, maró indulattal „növekedésihormon-zavaros kandallódísznek” titulálták a november közepén a Madách tér bejáratánál ormótlan talapzatra állított – úgymond hagyományőrző – Sisi-szobrot. Az átadási ceremónián elhangzott, hogy „a magyarok szeretett királynéja” portréját Erzsébetváros új szimbólumának szánják. Az Erzsébet-hódolat gyakorlásában a kerület egykoron élen járt. Előbb, 1875-ben sikerrel kérvényezte az ő királyi Felségektől, hogy a Nagykörút Király utca és Rákóczi út közötti részét az akkor még élete virágjában lévő Sisiről nevezhesse el, 1882-ben pedig már Terézvárostól leválva vette fel mai nevét. Mi több, az 1930-as években tervezgetett, a zsidó negyedet kettészelő sugárút is a „tündérkirálynő” nevét viselte volna – mielőtt meghiúsult. Viszont, igaz, ami igaz, köztéri szoborral a kerület eddig még nem tisztelgett névadójának.
Pedig a Habsburg-família „legmagyarabb”, következésképp legnépszerűbb uralkodónéjának, született Wittelsbach Erzsébetnek az erőszakos halálát követő példátlan kultusza a legtöbbször emlékhelyekben, szobrokban nyilvánult meg. Kilenc hónap sem telt az 1898. szeptemberi végzetes genfi merénylet óta, amikor a Veszprém megyei Nyirád új telepítésű Erzsébet-ligetében pünkösdhétfőn az „odazarándokolt ezrek” jelenlétében felavatták a királyné első emlékszobrát. E köztéri főhajtást alig több, mint egy évtized alatt országszerte félszáznál több díszpompás avatás követte. Így emlékszoborként Erzsébet igazi vetélytársa lett az addig legnépszerűbb Kossuth Lajosnak – derül ki a királynékultusz históriáját minden korábbinál átfogóbban feltáró Vér Eszter Virág 2013-as doktori disszertációjából. Innen tudható az is, hogy számos falu nem bajlódott alkalmas művészek felkutatásával, inkább megrendelték Zala Györgytől vagy Stróbl Alajostól mellszobraik újabb darabjait, no meg utcák, terek százait keresztelték a nevére.
A történész részletekbe menően taglalta a máig az egyik legnevezetesebb emlékszobor születésének és 1901. májusi felavatásának körülményeit is. Egy kimutatás szerint Sisi az élete során 2569 napot töltött Magyarországon, ebből 2480-at Budán, illetve Gödöllőn, ahol a századfordulón a nyári királyi laknál nagy kiterjedésű Erzsébet parkot létesítettek. Ennek lett koronája a napernyőjére támaszkodó királynét „sétaöltözetben” megmintázó Róna József-szobor. A két évvel korábban Savoyai Jenő lovas szobrával előrukkoló művész ezúttal minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül készített két verziót; a (ki)választás joga a férjet, Ferenc Józsefet illette, aki aztán az avatási ceremónián a fő szónoklatot tartó földművelésügyi miniszter előtt még rövid beszédet mondott.
Az uralkodóval való együtt szereplés lehetőségét Darányi Ignác alighanem azzal érdemelte ki, hogy a királyné halála után néhány héttel körlevéllel fordult az ország lakosságához, Erzsébet-emlékfák, -ligetek, -erdők telepítését szorgalmazva. S mivel minisztériuma a jelentkezőknek ingyen adott 3 millió facsemetét, az akció átütő sikert hozott. A Garam-Berzenczéről Selmecbányára utazókat például különleges látvány fogadta. A helyiek a korábbi lomberdőtől elütő, világos lombú fákat úgy ültették, hogy azok egy E betűt formáztak, amelyet Csontváry Kosztka Tivadar is megörökített 1902-ben festett látképén.
A lelkes felbuzdulás nem kerülte el a magyar fővárost sem. „A legelvetemültebb merénylet” után a Vasárnapi Újságban már megfogalmazódott, hogy „ha sírja Bécsben van is, szobra legyen Budapesten”. Ennek jegyében iktatták törvénybe még 1898-ban, hogy legyen egy, a megdicsőült Erzsébethez méltó „központi emlékmű”. Az első, ám korántsem utolsó szoborpályázatot 1900-ban írták ki sokfordulós szakmai és politikai egyeztetések után – a Szent György térre. Oda, ahol 1852 óta Heinrich Hentzi osztrák tábornok emlékműve állt. Az Erzsébet-szobor-bizottság fegyverténye volt, hogy Ferenc József kedvenc katonáját – aki 1849-ben az általa szétlövetett Buda ostromakor esett el – sikerült eltávolítani a Vár legfrekventáltabb teréről. Az 1867-ben kiegyező császár ugyanis neje haláláig minden ilyen próbálkozást lesöpörve nem járult hozzá a magyar önérzetet sértő műalkotás eltávolításához. Ennek érdekfeszítő részleteit – például azt, hogy a meg nem valósult grandiózus elképzelések közt szerepelt a Sándor-palota lebontása is – a szoborpályázat(ok) kacifántos históriáját feldolgozó Borovi Dániel művészettörténész számos tanulmányban taglalta.
A sokadik pályázati kiírás 1920-ban hozott eredményt, de még további 12 esztendő telt el, amíg Zala György győztes műalkotása, az aranyozott bronz ülőszobor a Hikisch Rezső építész tervezte kis tempiettóba (kör alakú, nyitott csarnokba) került. A Vár helyett azonban az Eskü (ma: Március 15.) tér lett Erzsébet – ahogy az avatás idején állították – „végleges” helye. Erre a jóslatra az utókor alaposan rácáfolt, merthogy „a királynét a tempiettóban az 1950-es évek elején egy »egyszerű dolgozó« figurája, Stróbl Halászlánya váltja fel” – idézi fel Borovi a szoborkálvária újabb, s még mindig nem végső állomását (lásd táblázatunkat).
Alighanem a jövő történészeinek tollára való szappanoperás história, hogy miközben Zala történelmi patinájú, körcsarnokától megfosztva is kvalitásos Sisi-szobra az Erzsébet híd budai lábánál eldugva búsong, egy új, vitatott minőségű, környezetidegen művet szánnak kerületi szimbólumnak – a harmadik köztársaság kikiáltásának harmadik évtizedében.
MURÁNYI GÁBOR
muranyi.gabor@hvg.hu
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Súlyos következményekkel jár és meglepő fordulatokat hozhat az a tulajdonosi összetétel, amely a kormány döntése alapján kialakul a magyar védelmi ipar meghatározó vállalatainál.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
