Nehéz elbúcsúzni egy olyan embertől, aki nincs magánál
Fokozatosan veszíti el az érzékeit, kapcsolatát a világgal, a kommunikációt a rokonokkal belső zajok és hallucinációk váltják fel. A teste még ott van, a lelke, szelleme lassan eltűnik. Sokakat érintő, mégis kibeszéletlen témáról született színdarab a Trafóban. Az író-rendező Pass Andrea a haldoklás folyamatát dolgozta fel, saját édesapja elvesztéséről készített drámát. Az Eltűnő ingerek agyvérzéssel kezdődik és a halálig tart. De miért kell ezt az agóniát végignéznünk? Interjú.
hvg.hu: Az Eltűnő ingerekkel a lehetetlenre vállalkozott. Megpróbálja kifejezni az elmondhatatlant, szürreális és abszurd jelenetekkel kísérletet tesz arra, hogy megmutassa, mi megy végbe egy agyvérzést szenvedő ember fejében. A darabban van némi humor is, de végső soron nagyon nyomasztó, lelkileg megterhelő előadás lett.
Pass Andrea: Másfél hónapja nem játszottuk az előadást, és magam is nagyon meglepődtem, hogy mennyire megviselt a felújító próba. Most már kicsit kívülről láttam az egészet, és azt hiszem, megéreztem, hogy mit élhetnek át a nézők. Arra is utólag jöttem rá, hogy a darab megírása és színpadra állítása felszabadító erővel hatott rám, segített a feldolgozásban. Nem ez volt a célom vele, de egyfajta megkönnyebbülést éreztem a decemberi ősbemutatót követően. Az Eltűnő ingerek valós eseményeken alapul, az apukám húsz évvel ezelőtt halt meg agydaganatban. Íróként és rendezőként elsősorban az kezdett el izgatni, hogy miként lehet feltárni azt az új dimenziót, amely az agyvérzést kapott ember fejében lehet.
Vajon mi jutott el az apukámhoz abból, amikor az utolsó napokban elbúcsúztam tőle; mennyire látott, érzett engem, mennyit fogott fel abból, amiket én akkor mondtam neki.
hvg.hu: Milyen reakcióra számított a nézőktől?
P. A.: A bemutató előtt egy héttel már borítékoltam, hogy ennek a darabnak mindenképpen lesz hatása. A családomat is felkészítettem, hogy a darab kőkemény lesz, hogy sírni fognak. Ugyanígy voltak ezzel a színészek is, mindenki előre felkészítette az érzékenyebb hozzátartozóját, vagy azt az ismerősét, aki elveszítette már valamelyik szerettét.
hvg.hu: Sírtak a közönségben?
P. A.: Igen, és nem csak a családom. Az előadás alatt én is ott ülök a közönségben, és mivel 300 néző van bent, hallanánk, ha nagy lenne a mocorgás. De a bemutatókor csönd és figyelem volt a nézőtéren, és bizony láttunk síró embereket. Volt olyan kolléga a nézők között, aki nem bírta abbahagyni a zokogást, a végén már mi vigasztaltuk őt.
Valaki úgy fogalmazott, hogy olyan volt számára a darab, mintha egy „gyomrost kapott volna”. Volt olyan is, aki nem tudta, miről szól majd a történet, de érintett volt. Ő mondta, hogy ha tudja előre, mit fog látni, nem jön el, viszont utólag már örül neki, hogy így alakult, mert átmosta a dolog.
Nem olyan rossz azért, ha az előadáson fel tudnak szakadni érzések, amelyek le vannak fojtva, amelyeket nincs időnk fellazítani a lelkünkben.
Ez közhely, de tényleg nincs időnk feldolgozni az élet nagy pillanatait, és ezért valahol a színháznak ez nagyon is feladata.
hvg.hu: Említette, hogy most megkönnyebbülést érez. Mi az, amit az apja halálával kapcsolatban húsz éven át nem tudott feldolgozni, és most sikerült?
P. A.: Nehéz elbúcsúzni egy olyan embertől, aki kvázi nincs magánál. Amikor megtudtuk, hogy édesapám meg fog halni, akkor már nem lehetett vele kommunikálni, mert olyan mértékben roncsolta az agyát a daganat. Ott voltunk mellette az utolsó pillanatig – ugyanúgy, ahogy a darabban is –, de ez a búcsú lehet, hogy valójában akkor nem történt meg. Hiszen mi sem fogtuk fel, annyira gyorsan zajlott le minden, az agyvérzés és a halál között pár hónap telt csak el, az agydaganat diagnosztizálása pedig egy héttel történt az apukám halála előtt. Ezt nem lehet felfogni. Talán most, hogy színpadra állítottam, és láttam kívülről az utolsó összeölelkezést, hogy a színpadon megtörténik egy tánc az apa és a lánya között (amely a valóságban nem történhetett meg), valamilyen formában létrejött a búcsú is.
Azt is hozzáteszem, hogy sokáig bűntudatom volt, mert apám halála idején én egy vad kamasz voltam, egy bunkó tinédzser. Iszonyú paraszt tudtam lenni az apámmal, pedig soha senki nem fog úgy szeretni az életben, mint ahogy ő szeretett, és soha senki nem fog úgy értékelni és becsülni sem, mint ő. De hát akkor, tinédzserként ezt az ember még honnan tudná?
hvg.hu: Miért kellett 20 évnek eltelnie ahhoz, hogy ebből egy dráma szülessen?
P. A.: Régóta foglalkoztatott a téma, de most volt egy olyan dramaturgiai ötletem, amely technikailag segített megvalósítani a történetet. A jelenetek ennek köszönhetően most úgy burjánzanak a darabban, mint ahogy a daganat terjed az agyban. Például egy figura át tud folyni egy másik figurába, gyakorlatilag egy szabad asszociációs hullámvasúton halad a történet. A reális és a szürreális jelenetek úsznak át egymásba. Miközben mesélünk egy történetet, a linearitást fellazítva, a Hajdu Szabolcs alakította főszereplőnek, Endrének a koponyáján belül is utazunk. Ahogy terjed a daganat a fejében, úgy változik a világ, úgy észlel máshogy. Valamit másként hall, másként lát, érzelmileg van, amit fokozottabban él meg, néha egy szag veri ki nála a biztosítékot.
Ezt az ötletet izgalmasnak találtam, és emiatt mertem hozzányúlni az egészhez. Akkor nem sikerült volna, ha csak érzelmileg megyek bele a darabba, tudni kell két lépés távolságot tartani az anyagtól, különben túl személyes lesz. Most így utólag belegondolva nem is igen szólnak színdarabok a haldoklásról – de persze, lehet, hogy tévedek –, holott fontos lenne a rákról, a halálról is beszélni.
hvg.hu: Nem éppen hálás téma a haldoklás; gyakorlatilag tabu. Talán a rendezők, írók attól félnek, hogy nem mernek majd beülni a nézők az előadásukra.
P. A.: Igen, és én is nagyon féltem, hogy nem lesz majd közönségünk. Rettegtem belemenni a témába, a stábomnál is kiderült utólag, hogy mindenki hipochonder.
De talán éppen ezért, végső soron abban is segített a darab, hogy ne dugjam a fejem a homokba, hogy merjek elgondolkodni például a rák lehetőségén, vagy el merjek menni egyáltalán az orvoshoz, szűrésekre.
Már az is nagy lépés volt, hogy egyáltalán leírjak ilyen szavakat, mint hogy daganat meg tumor, bár ezek az előadáson „davagavanatként” meg „tuvumovorként” hangzanak el.
hvg.hu: Beszélt agyvérzésből, agydaganatból felépült emberekkel ahhoz, hogy ezeket a hallucinációkat hitelesen tudja ábrázolni?
P. A.: Nem, amit a darabban látunk, az többnyire az én fantáziám szüleménye. Nyilván olvastam a témáról sokat, illetve láttam egy agykutató TED-előadását arról, hogy milyen volt, amikor agyvérzést kapott. Hogy a koordináták teljesen átrajzolódtak a fejében, és hogy ez egy izgalmas érzés volt a számára. Érdekes, hogy úgy adja elő, hogy az agyvérzés olyan volt a számára, mint egy LSD-trip.
A darabban is ábrázolt „pillangó daganatnál” az történik, hogy a tumor terjeszkedik az agyban, és a különböző ingerközpontokat egymás után kapcsolja le. Apukámnál is ez volt. Nála az utolsó napjaiban a zene hozott elő erős érzelmeket, ezért az előadásban is a zene domináns, végigkíséri a darabot, nemcsak zenei betétekkel, hanem az Endrének a fejében megjelenő különböző zajokkal is.
hvg.hu: Az Eltűnő ingerek ajánlója végén köszönetet mond Ascher Tamásnak és Pintér Bélának is. Mit tanult tőlük?
P. A.: Ascher Tamásnak itt most azt köszönöm meg, hogy amikor az Örkény István drámaíró pályázatra jelentkeztem, ő írta nekem az ajánlást a darabhoz. És az is nagyon fontos számomra, hogy figyelemmel kíséri a pályámat. Pintér Bélának meg úgy általában köszönök mindent, mert mellette voltam asszisztens három és fél évig, tőle tanultam, hogyan érdemes színházat csinálni. Na, nem úgy, hogy tanítgatott, mert soha ilyet egyáltalán nem csinált. Viszont a Napraforgó című darabom óta megnézi az előadásaimat már a bemutató előtt is, és szokott tanácsokat adni, amelyeket van, hogy megfogadok, van, hogy nem. Aki nézi az előadásaimat, az fel szokta fedezni benne a Pintér Bélára jellemző dramaturgiát, de szerintem Béla alapvetően stilizáltabb színházat csinál hozzám képest.
hvg.hu: Korábban említette, hogy szeretne egy saját társulatot létrehozni. Hogy áll most ezzel?
P. A.: Már nem szeretnék saját társulatot.
hvg.hu: A kultúrtao kiesése miatt?
P. A.: Egyrészt. Másrészt azért, mert az, ami az országon belül zajlik, nagy hatással van rám, és arra, hogy miként gondolkodjak a közösségépítésről. Annak, hogy egy elszigetelt kis csapatot létrehozzak, jelen pillanatban nem látom értelmét. Rengeteg, független alkotó van már a pályán, és azt látom, hogy nem tud egy markáns, új színházi vonal megszületni úgy, hogy szét vagyunk szóródva. Nagyon erős dolgok történnek most a színházban, de képtelen lennék megfogalmazni, hogy milyen ma a magyar színház. Sok minden van, feltűnnek, és hamar el is tűnnek értékes előadások.
hvg.hu: Egy új színházi iskolát hiányol?
P. A.: Annyit talán elárulhatok, hogy van egy ilyen irányú törekvés. Nem én vagyok a kezdeményezője, de többedmagammal dolgozunk valami ilyesmin.
hvg.hu: Érzi már a hátrányait annak, hogy megszűnt a kultúrtao?
P. A.: Már kezdem érezni, nem jöhetett például létre egy ifjúsági előadásom. Korábban kizárólag azért nem vállaltam el két munkát, hogy megcsinálhassam az ifjúsági előadást, mert azt gondoltam, hogy abból, amit az évad elején keresek, elleszek, és akkor élhetek a színházi nevelésnek, ami nekem nagyon fontos. Erre nem kaptuk meg végül a pénzt. Az ifjúsági előadás, az osztálytermi színház veszteséges műfaj, ez lesz az első, amit le fognak nyesni, le fognak radírozni a repertoárról. Már ritkítják az előadásaimat is, a Napraforgó, a Bebújós már csak kéthavonta látható, és biztos vagyok benne, hogy taós megfontolásból.
Szeretném hangsúlyozni, hogy nagyon szívesen megyek kőszínházba – imádtam rendezni a Vígszínházban a Vándorkutyát –, de azt gondolom, hogy nem lehet akármit megcsinálni állami teátrumban. Például egy csomó olyan előadás megy a Trafóban, amit nem tudok egyik kőszínházban sem elképzelni, de cáfoljanak meg a színházigazgatók. A független színházakban leginkább fiatal alkotók dolgoznak, esztétikailag más nyelven beszélnek, és erre a hangra nagy szüksége van a felnövekvő nézőgenerációnak. Ezen a területen merészen kísérletezel, a nagyon szélsőséges, politikailag állást foglaló, provokatív témák, formák is meg tudnak születni.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
