Egy magyar akciócsoport rabolt el az országhatáron túlra délszláv „migránsokat” hét évtizede a jugoszláv–magyar hidegháborúban. Az átvert ÁVH vezetője, Péter Gábor személyesen vallatott.
„Egymásra találtak a rovott múltú szemétemberek a titóista szemétdombon. Amit elkövettek: az emberrablás, áldozatok szállítása Tito mészárszékére, mindez csak az első lépés volt. (...) A vadállati csürhe belgrádi parancsra le akarta gyilkolni hazánk több vezető személyiségét.” De számításaikat szerencsére „keresztülhúzta népünk ébersége, szétzúzta Államvédelmi Hatóságunk ökle”. A „jugoszláv emberrablók bűnperének” 1952. november 16-ai tendenciózus és szélsőséges sajtótálalásából a kortársak többsége alighanem csak az idézett utolsó félmondatot hitte el, minden mást a korszak koncepciós eljárásaiban szokásos koholmánynak gondolt. Holott a bíróság elé állított Bálint László és (honfi)társai valóban a jugoszláv hírszerzés, az UDB emberei voltak, tényleg elkövették a vád alapját képező kémkedést és emberrablást, nem is akárhogy járatva a bolondját a „párt öklének” nevezett ÁVH-val.
A Bálint-ügy a hetven éve kezdődött jugoszláv–magyar „titkos háború” egyik csúcs- vagy inkább mélypontja volt. A két ország titkosszolgálatait és határvédelmét maximálisan mozgósító konfliktussorozat során (lásd Határ menti csetepaték című írásunkat) a kölcsönös kémkedésen, propagandakampányon és fegyveres határvillongásokon túl nem egy esetben merényleteket és emberrablásokat is elkövettek. Az utóbbiakban az UDB jeleskedett, köszönhetően Bálintnak. A zentai születésű kalandor a második világháború után Magyarországra települt, és a fővárosban a IX. kerület „vagányaként” lett ismert különböző súlyú bűncselekményekről, amelyekért végül négyévi börtönbüntetésre ítélték. A végrehajtás elől visszaszökött Jugoszláviába, ahol szintén lecsukták, majd felfigyelt rá a hírszerzés, beszervezte, és némi kiképzést követően 1952. január végén átdobta Magyarországra, hogy rabolja el és juttassa haza a jugoszláv politikai emigránsok vezetőit.
Az akcióhoz Bálint megnyerte néhány rokonát és barátját, és csapatával elsőként a magyar hírszerzéssel hírbe hozott Dusan Vidovicre csapott le. A délszláv menekültet „hamis ÁVH-igazolványokkal elcsalták a lakásáról, majd az összes ellenőrzést kijátszva Jugoszláviába hurcolták” – olvasható Ritter László Titkos háború a szovjet blokk és Jugoszlávia között, 1948–1955 című tanulmányában. Az akció annyira olajozottan ment, hogy Vidovic eltűnése miatt a tanácstalan ÁVH hat másik emigránst tartóztatott le és vádolt meg.
A vérszemet kapott UDB augusztusban újra átküldte Bálintot, aki ezúttal a jugoszláv ENSZ-misszió egykori titkárát, az emigráció vezetőjének tekintett Borisz Verstovseket szemelte ki. Mint Verstovsek a tárgyaláson utóbb visszaemlékezett, szeptember 11-én éjszaka két, magát államvédelmisként igazoló férfi – valójában Bálint és egyik társa, Kenyeres Sándor – csengette fel álmából. A folytatásról már eltérnek a források. Az elrablott azt vallotta, hogy az ál-ÁVH-sok valami ürüggyel egy teherautóba ültették, és elindultak vele a határ felé, míg a határőrség parancsnokának 11 nappal későbbi – Ritter által ismertetett – jelentése szerint a férfit szőnyegbe csavarva csempészték ki a lakásából, és a Dunán, egy csónakon eveztek ki vele Budapestről.
Bálinték már nem jutottak át jugoszláv oldalra. Az ÁVH a határ közelében véletlenül bukkant a nyomukra, és üldözőbe vette őket. Az emberrablók nem adták könnyen. A hivatalos jelentésből tudható, hogy bár a Rákosi-éra legnagyobb szabású hajtóvadászata indult elfogásukra – négy fegyveres testület 8772 embere loholt utánuk a Duna–Tisza közén átnyúló hajsza során –, több mint tíz napba telt, mire szeptember 24-én Algyő közelében elkapták őket. Elfogásukkor tűzharcba keveredtek a hatóságokkal, az öngyilkosságot megkísérlő Bálintot súlyos mellkasi és fejsérülésekkel vitték kórházba.
| Határ menti csetepaték |
A Moszkva és Belgrád közti ellentét, ami a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája Jugoszláviát elítélő 1948. júniusi határozata nyomán vált nyilvánvalóvá, megszabta a szovjet blokk országainak viszonyát is Titóhoz. Kevésbé ismert, hogy ennek a nyílt politikai konfliktusnak a hátterében milyen adok-kapok folyt például a jugoszláv–magyar fronton. A hangzatos sajtókampányon túl mindkét oldalon kiterjedt titkosszolgálati akciók zajlottak, hogy valamiképp fogást találjanak a másikon. A legfontosabb harci feladatok közé tartozott a propagandakiadványok eljuttatása az ellenséges országba (magyar részről például 1952–1953 során összesen 100 ezer ilyet kézbesítettek a jugoszláv ellenzék tagjainak), illetve kémek, ügynökök beszervezése – tudható meg Ritter László történész már idézett tanulmányából. Az utóbbi szándékkal elsősorban a határ mentén lakókat cserkészték be, hol hazafias érzelmeikre apellálva, hol erőszakkal. Az általában már az első bevetésen lebukó ügynökök a határon gyakran botlottak határőrökbe, ami többnyire lövöldözésbe torkollt. 1949 és 1952 között egymást érték ezek a nemegyszer elterelésül kirobbantott incidensek, legalább száz ember halálát vagy súlyos sebesülését okozva. Mint a kutatásokból kiderült, az évekig tartó erőfeszítések nyomán sem az akkoriban korántsem a hivatásuk magaslatán álló – nemegyszer hatásköri villongásokba bonyolódó, a háború előtti szakembergárdától megfosztott – magyar hírszerzési szerveknek, sem a titkos háborúban a kezdeményezést egyre többször magukhoz ragadó jugoszlávoknak nem sikerült igazán komoly informátorokra szert tenniük. A Rajk-per idején kezdődött emberrablások is csak kisebb sikereket hoztak: egy-két határőr, illetve rendőrjárőr kölcsönös elfogásán túl leginkább Bálint Lászlóék tudtak – ők is csak felemás – eredményt felmutatni. Politikai merényletet csak egyet dokumentáltak a történészek: 1949-ben a muraszombati UDB ügynöke lelőtte az ÁVH egyik ottani informátorát. A mindkét oldalon hatalmas energiát felemésztő hidegháború Sztálin halála után kezdett enyhülni, de véglegesen csak 1955 márciusában fejeződött be. |
A magyar állambiztonság profizmusának mítoszát romboló akciót vaskézzel torolták meg. Az eljárás során letartóztatták Bálint egész rokonságát, de még a menekülésük során őket igazoltató és továbbengedő rendőrt, illetve azokat a földműveseket is, akiknek a szekerére felkéredzkedtek. Bálint pedig azon kevesek közé tartozott, akiket Péter Gábor személyesen vallatott. Az ÁVH rettegett vezetője saját kezűleg (gumibottal, harapófogóval, illetve a talpát és a heréjét tűvel szurkálva) igyekezett megfelelő vallomást kicsikarni tőle – derül ki az alig pár hónappal később szintén „lebukott” és bíróság elé állított Péter vizsgálati anyagaiból.
Az 1952. november közepén, két nap alatt lezavart jugoszláv emberrablási perben egy szó sem esett az ÁVH szerencsétlenkedéséről. Annál több arról, hogy a vádlottak padján ülő „orgyilkosok” és „gengszterek” – akik „fenevad módjára törtek békés alkotó népünkre” – valójában csak kishalak, az „imperialisták bérencei”, hiszen a fő bűnösök a megbízóik: „az amerikai ragadozók és titóista vérebeik”.
A vádirat kidolgozói és sugalmazói azonban elkövették azt a hibát, hogy a nemzetközi összefüggésbe ágyazott történetet (amit bizonyítékként a Bálintéknál állítólag megtalált amerikai fegyverek, bilincsek és egy katonai gumicsónak támasztott alá) még bombasztikusabbnak akarták feltüntetni. Ezért szerepelt a vallomásokban, hogy a csapatot az emberrablásokon túl az UDB például azzal is megbízta, hogy gyilkolják meg az ország vezetőit, és készítsék elő az összes, újjáépített budapesti Duna-híd egyetlen gombnyomással történő felrobbantását.
Főleg ez utóbbiak miatt árasztották el a pártközpontból irányított sajtót a „felháborodott munkásoktól” érkezett olyan vélemények, mint hogy „ha a dolgozók kezébe kerültek volna ezek a gyilkosok, darabokra tépték volna őket”, vagy hogy „ki kell irtani az ilyeneket, mint a kártékony férget”. Ám a koncepciós perek kaptafájára gyártott történet és a vallomásokat feltűnően gördülékenyen (f)elmondó vádlottak önmagukat hiteltelenítették el. Az ügy komolyságát és a példastatuálás szándékát mutatja azonban, hogy a bíróság a Rajk-pernél is szigorúbban járt el. Az emberrablásban részt vevő mind az öt vádlottat – kémkedésért és terrorcselekményért – felakasztották. Mindezt úgy, hogy az eredetileg „csak” életfogytiglani börtönre ítélt Púpos János büntetését a fellebbezése után szigorították.
ILLÉNYI BALÁZS
Nem várom, hogy Magyar Péter a liberális demokrácia helyreállításának bajnoka lesz, de attól sem félek, hogy Orbán Viktor után újra diktatúrába rántja az országot – mondja Kis János filozófus, a rendszerváltó ellenzék vezető alakja. Szerinte most az a kérdés, hogy megpuccsolhatja-e a 2026-os választásokat a Fidesz vezetője.
Szívbillentyű-megnagyobbodása volt Ujhelyi Istvánnak, így műtőasztalra kellett feküdnie.
Ellenzéki össztűz zúdult a Parlamentben a miniszterelnökre.
Szentkirályi Alexandra csomagtartós túszejtésekről álmodozik, Orbán Viktor pedig már egyenesen azt állítja, hogy a gyerekeink fognak meghalni az ukránok miatt.
