Majdnem azzal kezdtem, hogy annak a bizonyítására, miszerint a rock and roll az nem egy tánc, mi sem szolgálna megfelelőbb érvként, mint a Joy Division ma negyven éves Unknown Pleasures című remekműve. De szerencsére gyorsan rájöttem, hogy ez hülyeség. Az Unknown Pleasures nem ennek a bizonyítéka, hanem valami másnak.
Wikipedia
Annak, hogy a könnyűzene, használjuk most ezt az összefoglaló szóként meglehetősen tökéletlen kifejezést, sok esetben nem hogy nem könnyű, de nem is csak zene. Nem dallamok, meg motívumok, meg szövegsorok, hanem az életnél nagyobb dolgok pár perces megtestesülései. És ha erről van szó, márpedig erről, na, akkor annak a napnál világosabb (és az éjnél sötétebb) manifesztuma ennek a rövidéletű manchesteri zenekarnak a bemutatkozó lemeze. És gyorsan tegyük hozzá: a második is, a majdnem épp egy évvel később megjelent Closer, ami, ha lehet, még eggyel csodálatosabb, mint a ma születésnapos, ikonikus borítójáról is elhíresült lemez.
A Joy Division nem sok időt adott magának. A gitáros Bernard Sumner és basszusgitáros, Peter Hook miután 1976 júniusában látták a Manchesterben koncertező Sex Pistolst és megvilágosodtak, hogy a zenéléshez nem kell bűvésznek lenni, zenekart alakítottak, amit a Warszawa című David Bowie-szám hatására Warsawnak neveztek el. Az énekes egy bizonyos Ian Curtis lett, a klasszikus felállás pedig 1977 augusztusára jött össze Stephen Morris dobos érkezésével.
1978 elején felvették a Joy Division nevet, decemberben adták ki első lemezüket, az An Ideal For Living című EP-t, amit nyár elején követett a most születésnapos album. A már említett második nagylemez 1980 júliusában jelent meg, de azt az énekes, Curtis már nem élhette meg, mert a súlyos mentális problémákkal és megoldhatatlannak tűnő magánéleti gondokkal küzdő férfi 1980. május 18-án az otthonában felakasztotta magát. A túlélő zenészek Gillian Gilbert billentyűssel New Order néven folytatták, de az már egy másik történet.
Ami a ma évfordulós Unknown Pleasurest illeti (de ugyanezt elmondhatjuk a Closerről is), valójában egyetlen szót sem lehetne róla mondani. Teljes egészében le- és körülírhatatlan az, amit hallunk. Mint azok a természeti jelenségek, amik annyira elborzasztóak és gyönyörűek egyszerre, hogy az embernek elakad a szava. Dolgok, amiknek annyira nincsen közük semmi máshoz, amiket egyébként addig tapasztaltunk, hogy ott állunk és nem jut eszünkbe semmi (oké, az Unknown Pleasuresről persze eszünkbe juthat a Doors, Bowie, a német experimentális rock, vagy a Velvet Underground és az említett Sex Pistols, de akkor is).
Végtelenül hideg, iszonyúan sötét, mégis furán csillogó, rettentően romantikus és képtelenül üres, szörnyen közeli és iszonyúan távoli, lebilincselően szép és letaglózóan fájdalmas, és mint a legnagyobb alkotások, időn és téren fölül- és kívülálló. És nem csak zene, meg dalok, hanem - és nem csak a műalkotássá emelkedett hullámformás lemezborító miatt - valami, ami azokon túlra is vezet.
A Joy Division hatása óriási, és nem csak a zenére, hanem a kultúra egészére. Térey Jánostól Karl Ove Knausgårdig és Anton Corbijnig (aki Control címmel életrajzi filmet készített a zenekarról), a Kontroll Csoporttól a Radioheadig, de akár a hiphopper Danny Brownig kismillió művészre hatott és hat napjainkban is az, ami szól, az, ahogyan szól és az, amiről szól.
AFP / Daniel Reinhardt / DPA / DPA PICTURE-ALLIANCE
