TGM: Heller Ágnes meghalt
Heller Ágnes beleúszott az éjszakába. Úgy halt meg, mint romantikus fiatal lány egy Schumann-dalban.
Láttam, miket hörögnek a magyar posztolók és kommentelők péntek este óta „a kommunista zsidó vén szipirtyóról”, de hát mit lehet várni.
Nem törődünk ilyesmivel.
Heller Ágnes – millió idegesítő hibája és tévedése ellenére – az életünk része, magyarországi, európai, amerikai, ázsiai olvasóié és hallgatóié, az éles hangja, a kamaszos nevetése ott a fülünkben, szívós, törhetetlen egyénisége az emlékezetünkben. Az volt az ember benyomása, hogy örökké fog élni – de ő kifogott mindenkin és a sorson, nem várta meg a hanyatlást és a késő aggkort, meghalt ez a makkegészséges, kilencvenéves fruska, kicselezve a hosszú szenvedést. És őrületbe fog kergetni mindenkit avval, hogy kiderül róla: halhatatlan.
Nekrológírók szokásával ellentétben nem a hajdani (megszakadt) barátságunkról, azaz magamról fogok írni.
Hanem csak őróla most.
Az elnyomhatatlan és lebírhatatlan életerő és tehetség jutott ennek a pesti zsidó lánynak az osztályrészéül a nácizmus, majd a sztálinizmus korszakában, élt, ahogy tudott, tévelyegve, megtérve, fölszabadulva, összezavarodva, de makacsul gondolkodva az emberiség történetének legrosszabb korszakában. De mint a vadmacska, kiszabadult mindenhonnan, nem hagyta magát legyőzni, pedig milyen hatalmas, tekintélyes, éleselméjű férfiak próbálták világlátásukhoz csatolni. Hagyta is magát, meg nem is, de végül túljárt mindenkinek az eszén, az lett, aki lett, függetlenül mindenkitől.
Hogy a csudába ne lett volna kommunista – mint tíz- és százmilliók a második világháború után –, és hogy a csudába ne hagyta volna faképnél a pártot 1956 után, kis megalkuvásokkal és nagy lázadásokkal. Jellegzetes egyébként, hogy a mai Magyarországon azt ócsárolják kommunistának, aki szembeszegült a párttal, a vezető apparatcsikok százai jó hazafinak számítanak – az „elhajlók”, az eretnekek, a „másként gondolkodók”, azok, akik szembeszálltak a zsarnoksággal így vagy úgy, óvatosabban vagy merészebben, no hát aztán őket nem lehet elviselni –, de hát evvel se kell bajmolódni, majd elmúlik magától.
Ám fura volt Heller Ágnesnak ez a kommunistasága meg marxizmusa.
Elmondja valamelyik önéletrajzi vallomásában, hogy Lukács marxista főművét (Történelem és osztálytudat, 1923) már csak ausztráliai számkivetettségében olvasta, a nagy öreg halála után, s azután, hogy – régen lezárult – marxista korszakának jelentős műveit már megírta. Lukácsban őt (mint egyébként sokakat) nem a hajdani forradalmi ideológus vonzotta, hanem a kiábrándultságát talán maga előtt is titkoló, egyre konzervatívabb, egyre klasszikusabb faktúrájú humanista tudós. Akinek a kezében volt a nagy filozófia kulcsa, amellyel nyitható volt a kapu, amelyen a fiatal Heller Ágnes be akart sétálni. Be is jutott, és megtalálta a kincseskamrát, a nagy filozófiát, amely semmi máshoz nem hasonlítható élvezetet jelent a fogékony gondolkodónak, ami csakis a legmagasabbrendű zene öröméhez haosnlítható.
Heller Ágnes írni kezdte a műveit, amelyek tele voltak tárgyi tévedésekkel, elírásokkal, történeti anakronizmusokkal, nem tudatosított elfogultságokkal – ezt kicsinyes, alacsony szellemek nagy gaudiummal rótták föl neki –, de szövegei hatalmas, vegyes minőségű tömegében minduntalan fölbukkan valami összetéveszthetetlenül eredeti ötlet, villámfényű meglátás, merész paradoxon. Amikor a legutóbbi években már csaknem lemondtam róla („hanyatlik”, gondoltam közhelyesen), belelapoztam a gólyáknak írott népszerű filozófiatörténetébe a könyvesboltban, s azon kaptam magam, hogy órák óta olvasom. Magával ragadott egyrészt a filozófia iránti kitartó szeretete, másrészt meg az a meglepő képessége, hogy a klasszikusokat úgy olvassa, mint eleven vitapartenereket, hogy küzd velük, pörlekedik, veszekszik velük – mint a legjobb tanítványaink, akik nem hagyják magukat, hiába a tanár nagy intellektuális tapasztalata és kifinomult műfogásai, ügyetlenül, de ihletetten bizonyítják ránk a logikátlanságainkat és fölületességeinket – , és hát nincs ennél fontosabb dolog.
Mi az igazság?
Mire való az emberi élet?
Mi a gondolkodás?
Mindezeket illetően igenis veszekedni kell Spinozával, Kanttal, Hegellel, Marxszal, Nietzschével, Lukáccsal. A kései Heller Ágnes szerint nem is fontos, kinek van igaza, csak ez a végtelen beszélgetés a lényeges – amivel én egyáltalán nem értek egyet. Ugyanakkor ez a kommunikációs végtelenség („rossz végtelen”, mondanám én Hegellel) a kései liberalizmus megkülönböztető jegye s a kései liberalizmus világkorszaka (1968-1989) volt Heller Ágnes fénykora, amelyről kezdetben nem tudta, hogy alapjában konzervatív korszak – a forradalmi megváltás elutasításának korszaka, amely a rendszerellenes „fundamentális oppozíció” magatartását a „totalitárius” szóval próbálta rosszhiszeműen leírni – , de amit aztán megértett, s a maga jellegzetes makacsságával képviselt is. Temperamentuma nem, de álláspontja merőben konzervatív volt. „Gazsi azt hiszi – mondta a 888.hu-nak adott interjújában, amelyet most újraközöltek –, hogy ha megszüntethető a kapitalizmus, akkor a világon minden rendbe fog jönni.” Függetlenül attól, hogy én mit hiszek, ami föltűnő ebben, hogy teljesen azonos a konzervatív polgár Karinthynak a Lukács-paródiájával. „Bebizonyítjuk fentieket, s minden jobbra fordul.”
Ahogy a Kommunista Kiáltvány mondja, „ezt a bűnt bevalljuk”.
Heller Ágnes a kései liberalizmus és a posztmodern újkonzervatizmus egy részének a relativista szkepszisét osztotta élete utolsó négy évtizedében (ha nem is teljesen következetesen), ami érdekes módon felesel egyetlen igazi baloldali munkájának, a Marx szükségletelméletéről írott esszének a mondanivalójával. (Külföldön ez a szöveg Heller világhírének alapja, ez a legolvasottabb műve, amelyet nyugati és távol-keleti egyetemek tucatjain tanulmányoznak elmélyülten és lelkesen.) Marx humanista historizmusát már akkor relativista mezőkre terelte.
Heller Ágnes az utóbbi időben beleelegyedett a magyarországi politikába – főleg arról lett híres, hogy a Jobbikkal való ballib együttműködést szorgalmazta –, bár szerintem nem volt politikai érzéke, és mérhetetlenül nem érdekelte az államélet. Fölfogta persze, hogy az Orbán-rezsim mennyire veszélyes a magyar népre nézve, de hát ezt azért milliók sejtik. Ebben sajnos nem volt se sikeres, se színvonalas, szidta a rendszert, mint akárki – mintha ebben elfelejtette volna, hogy ő filozófus, professzionátus gondolkodó.
Nem számít, jelentéktelen epizód, bár a Setét Jenővel folytatott televíziós vitában (amelyben szerintem egyértelműen Setét Jenőnek volt igaza a Jobbikot illetően) szerintem morális hibát követett el, és nem volt méltó önmagához. Azért ne feledjük el, hogy nem a politika volt Heller Ágnes terepe, és nem szabad erről megítélnünk, akkor se, ha a bulvár fölkapta – mert a tipikus diszkriminatív módon viccesnek találta, hogy idős asszony bele mer beszélni a középkorú és fiatal férfiak kakaskodásába és disznólkodásába. Felejtsük el.
Sajnálatos, hogy ennyire félreértik – hiszen dacos-kihívó nyilatkozatai ellenére Arany János-bálványozó, hagyományosan érzelmes magyar patrióta volt és az utóbbi időben harcosan zsidó (ez utóbbi miatt zördültünk össze egyszer alaposan) –, noha voltaképpen élete legtöbb órája a szellemi hagyomány szerelmetes ostromlásával és megvilágításával telt.
A halál csöppet se illik hozzá, mint ahogyan az öregség se illett, s most, hogy már nincs közöttünk – ami egyszerűen hihetetlen – ugyanaz veszi körül, mint ifjúkorában: szeretet, bosszúság, polémia, ihlet. Nem mondom, hogy nyugodjék békében, mert úgyse fog.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
