Strófáknak nevezte Konrád György az elmúlt években írt egyoldalas prózai szövegeit. Olyannyira belakta ezt a szövegteret, mint az úszó, aki pontosan tudja hány levegővel tudja átúszni a medencét. Olykor magam is bámultam szerkesztőként miképpen tudja a kisformát és a nagyszerkezetet összekapcsolni. Mintha kamionnal parkolna valaki a Belváros forgatagában egy zsebkendőnyi szabad helyre. Szabad helyek: Konrád mindig ezeket kereste és mindig meg is találta őket, illetve, ha nem voltak, akkor kialakította azokat, többek között azért, hogy vendégül láthasson ott másokat is.

Csodálatosan otthonos ember volt minden értelemben. Nem csak egy-egy városban volt otthon, mint amilyen a konkrét Budapest, Berlin, Párizs vagy New York, hanem magában a városban volt otthon, úgy ismerte a város természetszerűségét, ahogyan erdész ismerheti a rengeteget, a láthatatlan gyökérzetek összekapcsolódását, a rejtekösvényeket és az egész rendszer ökoszisztémáját. Földalatti vonalak – Rajk László könyvcímével. Urbánus író, szokás mondani zsurnálosan, azonban egyrészt nehéz eltekinteni ennek a fogalomnak a nem is annyira kódolt antiszemita töltetétől, másrészt esetében nem igaz. Konrád nem csupán kozmopolita nagyvárosokban érezte jól magát, hanem falun is. Legyen az a falu a ma már város Berettyóújfalu, ahol 11 éves koráig élt vagy Hegymagas, amely az utolsó évtizedeknek volt állandó helyszíne.

Nagyszerkezetek és kisformák. Jó lenne ilyen strófákban írni róla. Mintha mértékegység is lenne: 1 Konrád.

*

„Jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk.” – ezzel a mondattal zárul Konrád György első regénye, az 1967-ben befejezett és 1969-ben megjelent A látogató. Az Erzsébetváros vakbelében szolgálatot teljesítő, „a szenvedés forgalmát irányító” gyámügyi előadó egy napját követhetjük nyomon, de ez az egy munkanap, ez a párcserés tánc időtlen állapottá válik. Ennek mesteri eszköze a szimultán folyamatokat leíró hosszúmondat, ahogyan egyre több minden kerül bele ugyanabba a közlésbe, úgy lesz minden egyre pontosabb és közben egyre viszonylagosabb, kérdőjelek és állítások forognak, és a cserebomlások ellenpontjaként a következő rövidmondat valóságos pörölycsapás.

Konrád egyszerre nagyít és távolit, szövege már-már sejtszerűen érzéki, naturális részleteiben egyenesen letaglózó; közben pedig ott munkál az ellenerő, az absztrakció, hogy amit olvasunk, és magunk előtt látunk nem csak néhány Százház utcai család vagy családroncs vegetációja, hanem ennél több és általánosabb, a létezés maga. Talán Fejes Endre 1962-es Rozsdatemetőjével és Kertész Imre 1975-ben megjelent Sorstalanságával rokonítható. Míg előbbi nagy szakmai és közönségsiker lett és az önmaga osztályparadoxonjaira igen lassan ébredő kádárizmus egyik lehetséges önismereti olvasmánya, addig Kertész első könyve évekkel és évtizedekkel később került be a magyar irodalom véráramába. Konrád belépője időben és hatásfokában is a két másik regény közé tehető, de a családállításból legyen is ennyi elég.

Miközben Konrád György a magyar irodalmi család megbecsült tagja, utóbbi években egyenesen pátriárkája volt, íróként a saját útját járta, és ez az út leginkább olyan irányba vitte, amelytől a magyar irodalom, ha éppen nem a legsilányabb módon műveli, akkor legendásan ódzkodik, ez pedig irodalom és politika összekapcsolása. Pontosabban a meglévő kapcsolatok és összefüggések feltérképezése.

*

Ezt a bizonyos térképet pedig 1944-ben kezdi el tanulmányozni még otthon, Berettyóújfaluban. Az Elutazás és hazatérés című önéletrajzi regényében előbb tömören fogalmaz („Tizenegy éves koromban, május tizenötödikén megtapasztaltam, hogy apám nem az enyém, hanem a Gestapóé.”), utána elmeséli miért jelentette fel őket a nyilas cukrász, majd az ezt követő összegzés lesz a legkegyetlenebb: ha nincs ez a feljelentés a padláson rejtegetett titkos rádióadó koholt vádjával és nem internálják aznap Konrád szüleit, minden valószínűség szerint az egész család elpusztul Auschwitzban. Így azonban a Konrád-gyerekek jobbnak látják, ha Újfaluról elutaznak Budapestre és ott vészelik át az elkövetkező hónapokat a felszabadulásig. Elpusztított rokonai és osztálytársai nevét több művében is megörökíti. Így lehet emlékfal az epika az enyészettel szemben, és Konrád tisztában is volt helyzetével (szerepével?), azzal, hogy túlélő lett: „mivelhogy túlélő vagyok, a legnagyobb hálával tartozom a gondviselésnek, amelyet nem szeretnék puszta véletlennek képzelni. De innen származik a neheztelésem is minden gondviselésszerű kegyelem illúziójára, mert ha a sorsok ura akarta is az én életben maradásomat, miért nem akarta a többi gyerekét is, akik semmivel sem voltak bűnösebbek nálam. Nem lehetek olyan bőkezű, hogy Verát, Gyurit, Katit, Jutkát, Babát, Jancsit, Gabit, Icát, Sarolta nénit, Dolfi bácsit, Giza nénit, Náci bácsit, Ilonka nénit, Pista bácsit, Margit nénit, Béla bácsit, Gyula bácsit és a többieket odaadjam a teljes enyészetnek.” Később ezek a gyerekkori társak aprószentek lesznek a következő fohászban: „Kérem az árnyak, az elégetett hajdani osztálytársak szellemét, Baumöhl Jánost, Feuerstein Mikit, Nemes Gábort, Klein Verát és Blau Babát, hogy oltalmazzák a gyerekeimet és az unokáimat.”

*

Felesleges itt elmesélni Konrád életrajzát, maga is megtette több szakaszban. Előbb a kétezres évek elején egy hagyományos vonalvezetésű önéletrajzi regénysorozatban (Elutazás és hazatérés, Fenn a hegyen napfogyatkozáskor), majd pedig néhány esszépróza után mintegy ezeknek a rendezői változatát megalkotva az elmúlt években újabb regényciklust írt (Ásatás), itt azonban az emlékezet természetét jobban modellálva a terek és az idők, a találkozások és a tapasztalatok, a pillanatok és az állandóságok asszociációs módon kerülnek egymáshoz közel, akár egy hatalmas rendezőpályaudvaron. Egyszerre éreztem azt, hogy a hagyatékát állítja össze és azt is, hogy a folyamatos kísérletezés segíti őt frissnek maradni.

*

Ha van gondolati líra, akkor lehet gondolati epika is és Konrád ennek volt talán legnagyobb művelője. A már említett első könyve után következő műveiben fel- és kiépíti azt a regényszerkezetet, amelyben a fikció mellett nem a valóság a másik elem, hanem a szépirodalmiság mellett a különböző társadalmi-politikai jelenségek és problémák esszéisztikus-polemikus elemzése, mérlegelése és értékelése. A városalapító és A cinkos először a második nyilvánosságban jelent meg, magyarul szamizdatban. Igazi belső emigráció: eldönteni, hogy itthon hol legyek otthon. És kikkel. Konrádot életkora és habitusa is arra determinálta, hogy a demokratikus ellenzék fontos figurája, ha tetszik apa-figurája legyen. Konrád a totális, háromszázhatvan fokos (három forint hatvan filléres) apolitika korában tette meg Antipolitika című ajánlatát, ami igazi radikális politika volt. Mindezt abban a pillanatban tette, amikor Közép-Európára (akkori nevén Kelet-Európára) figyelt a világpolitika. Várta a közép tágulását. Most meg mi várhatjuk megint.

*

Ahogyan 2016-ban szimbolikusnak tűnt, hogy a Kertész Imre temetésén beszédet mondó Esterházy Péter és a ravatalnál zongorázó Kocsis Zoltán is ugyanabban az évben távozott, úgy van valami rémisztően jelképes az idei nyárban is. Míg Horváth Ádám, Ungvári Tamás, Heller Ágnes és Konrád György halálát az kapcsolja össze, hogy életkoruk és származásuk (sic!) révén ugyanazokat a dolgokat élték át, addig Rajk László szerdai és Konrád György pénteki halálával mintha még nyilvánvalóbb lenne, hogy az a demokratikus építmény, ami egykor volt, mostanra teljesen víz alá került. Hiába vigyázunk a cölöpökre. Közben nagyon kellenek a gerendák.

*

Mindennap lement komótos léptekkel a műhelyszerűen berendezett írólakjába és írt. Talán édesapja vaskereskedése miatt is láttam íróasztalánál olyannak, mint egy régivágású mesterembert, akinek minden szerszám kézre áll. A fények is fontosak voltak és az ablakok is. Hogy egyszerre legyen külön, de ha bármi történik körülötte, akkor lássa, hallja. Megélje. Irodájában máshogyan telt az idő. Volt belőle elég sok. A kis térben rengeteg idő. Akár egy órásnál. Igen, ő az, Konrád György, az óriásmester.

A szerző a Magvető kiadó szerkesztője