Trump, Putyin vagy Bolsonaro veszi vajon a Berlinale üzenetét?

Trump, Putyin vagy Bolsonaro veszi vajon a Berlinale üzenetét?

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Diseri Dóra, Berlin
Tetszett a cikk?

Az idei Berlini Nemzetközi Filmfesztivál alkotói nem riadnak vissza a politikai és társadalmi állásfoglalásoktól. Bár a kritikusok véleménye nagyon szerteágazó, ami a programba került filmek minőségét és sokféleségét illeti, egyvalamiben biztos egyetértenek: a Berlinale nemcsak Európa egyik legnagyobb és legrangosabb, de legpolitikusabb filmfesztiválja is. Ahogy mindig is az volt.

A Berlinale az idén ünnepli hetvenedik születésnapját, és bár az új vezetőség arra készült, hogy a megnyitón majd ezt a jubileumot ünneplik, az élet keresztülhúzta a számításaikat. A megnyitó előestéjén, egy nyugat-német kisvárosban, Hanauban történt erőszakot nem hagyhatták reakció nélkül, így egyperces néma csenddel indult a fesztivál.

Nem idegen ez a fajta állásfoglalás a Berlinalétól. A vasfüggöny idején, a kettéosztott Berlinben is a nyugati és a keleti blokk harcának egyik színtere volt a filmes seregszemle, majd a rendszerváltás után is a szabadságjogok egyik szószólója maradt. Az elmúlt évek talán legemlékezetesebb akciója az volt, amikor 2011-ben a hazájában börtönbüntetéssel sújtott Dzsafár Panahi iráni rendező zsűriszékét tüntetőlegesen üresen hagyták a szervezők a színpadon. És az idén is van iráni rendező, Mohammad Raszulof, aki nem jöhetett el a fesztiválra.

Az idei Berlinale egyik legerősebb politikai kiállása volt, amikor a brazil versenyfilm (Todos os Mortos – Az összes halott) producere, Sara Silveira, érzelmektől túlfűtve, felnyújtott karokkal és ökölbe szorított kezekkel szólította fel ellenállásra és szolidaritásra a filmes szakmát a vetítést követő sajtótájékoztatón. „We resist” vagyis „Ellenállunk” – ismételte el többször, szavait pedig tapsvihar fogadta. A kiállás és a figyelemfelkeltés oka, hogy Jair Bolsonaro brazil elnök épp a filmtámogatási rendszer reformjára készül, az alkotók pedig cenzúrától tartanak.

De a Berlinalén nemcsak a gesztusok vannak jelen. Az Arany Medvéért versengő idei filmek is alaposan belenyúlnak a társadalmi és politikai témákba.

A szabadság fokozatai

Így tesz a produceri aktivizmust kiváltó brazil film is. Caetano Gotardo és Marco Dutra alkotása többek között arra reflektál, hogy Brazíliában a társadalmi csoportokat a mai napig meghatározzák a bőrszínük, és filmjükben ennek a gyökereire, a demokratikus Brazília kezdeteire akartak visszanézni.

Visszamentek hát Sao Paulóban a 20. század fordulójára. Csakhogy tíz évvel a rabszolga-felszabadítás kihirdetése után is azt látjuk, az egykori rabszolgáknak és az egykori rabszolgatartóknak is nehéz ebben az új, demokratikus rendszerben boldogulniuk, mert a világ még így sem annyira szabad, mint amilyen lehetne.

De mennyi szabadság fér bele egy vegytiszta diktatúrába? Hogyan működött a szovjet diktatúra, milyen pszichológiai mechanizmusok tartották működésben? Erre a ma is érvényes kérdésre kereste a választ Ilja Krzsanovszkij orosz rendező, aki egyenesen egy szovjet minivilágot épített újra ennek érdekében első filmjéhez, A DAU-Projekthez. A rendező Ukrajnában, egy egykori uszoda területén épített fel egy díszletvárost, egy kvázi-szovjet kutatóintézetet, ahol aztán 2009 októberétől 2011 novemberéig 400 önkéntes amatőr színész szigorú szabályok szerint élt bezárva, az ötvenes évek Moszkvájának ruháiban és felszereléseivel. Az önkéntesek életét a német operatőr Jürgen Jürgens rögzítette, Krzsanovszkij utasításai szerint.

©

A több mint 700 órányi anyagból 13 filmet terveznek. Az első kettőt, az intézet menzájának vezetőjéről szóló Natasát, illetve az intézet emberkísérleteit részletesebben is bemutató Degenerációt is a Berlinalén mutathatták be. Az pedig, hogy Krzsanovszkij filmjének nemcsak a múlthoz van köze, hanem a jelenhez is, jól jelzi, hogy Vlagyimir Putyin kultuszminisztériuma „pornográf propagandára” hivatkozva betiltotta a projekt egyes filmjeinek bemutatását.

A napokban pedig elterjedt az a híresztelés is, miszerint Krzsanovszkij többször is erőszakot alkalmazott, hogy rávegye az önkénteseit bizonyos részek, elsősorban a szexjelenetek leforgatására. A filmek szexjelenetei valóban extrém valósághűek, Natasa, vagyis Natalia Berezsnaja azonban rövidre zárta a kérdést annyival, hogy őt senki nem kényszerítette semmire, és hogy a szexjelenetek nem valódiak, csak Krszanovszkij olyan zseniális művész, hogy ezt el tudja hitetni a nézőivel.

A valóban megdöbbentő részei a filmnek azonban nem is a szexuális aktus jelenetei, hanem a KGB-s kihallgatási módszereket bemutató dialógusok. Krzsanovszkij elmondta, hogy a kihallgató tisztet játszó Vlagyimir Azsippó a valóságban egy ukrán börtönt irányított. Amikor az ott fogva tartott bűnözőktől megkérdezték, melyik börtönőrtől tartanak a leginkább, Azsippót nevezték meg. Ezért kérte fel őt az orosz rendező a DAU-Projekt börtönének a vezetésére, ahol egyébként valódi bűnözők ültek. Azsippó tehát jól ismerte a szovjet kihallgatási módszereket, amelyeket nagy valószínűséggel a valóságban is többször alkalmazott. „De erről soha nem beszéltünk vele” – mondta Krzsanovszkij az időközben elhunyt szereplőjéről, és kiemelte, itt sem az erőszak, sokkal inkább az emberi lélek védekező reakciójának, a behódolás mechanizmusának a bemutatása volt a célja.

Ilja Krzsanovszkij
©

Politikai és személyes

Az abortusz nem az a téma, amelyről soha nem beszélünk, de a kontextus általában politikailag és világnézetileg terhelt, az igazán személyes nézőpontot pedig kevesen vállalják. Ezzel ment szembe Eliza Hittman a Never Rarely Sometimes Always (Soha Ritkán Néha Mindig) című filmjével. A téma régóta foglalkoztatta, a végső lökést a filmhez azonban Donald Trump beiktatása adta meg. Az aktualitásából pedig semmit sem vesztett, hiszen az abortuszkérdés nagy eséllyel a 2020-as amerikai elnökválasztási kampányban is megosztó téma lesz.

A film főszereplője, a 17 éves Autumn (Sidney Flanigan) egy pennsylvaniai kisvárosban él, iskolába jár, és egy helyi szupermarket kasszájában dolgozik unokatestvérével, Skylarrel (Talia Ryder). A film hideg pontossággal mutatja be, ahogy a tinédzser lányok eltűrik nemcsak a korukbeli fiúk kéretlen közeledését és tapogatásait, de a szupermarketben dolgozó felettesük simogatásait és csókjait is.

©

Miután kiderül, hogy Autumn terhes, unokatestvérével pénzt szereznek, és felkerekednek, hogy New Yorkban elmenjenek egy abortuszklinikára. A klinikáról azonban továbbküldik őket, mivel kiderül, hogy Autumn már a 18. hétben van. Két éjszakát kell az utcán, várótermekben, tekepályákon és különböző bárokban átvészelniük, mivel nincs pénzük szállásra. Emiatt szorulnak rá annak a fiatal fiúnak a segítségére is, akit még a buszon ismertek meg. Segítség azonban nincs ellenszolgáltatás nélkül.

Hittman főszereplői a kevés dialógus ellenére is hitelesen tudják bemutatni az őket összekötő mély érzelmi kapcsot, illetve a tinédzser kor dilemmáit. Olyan dilemmákat, amelyekbe egyáltalán nem fér bele egy gyerek. A film jól érzékelteti, hogy Autumn semmilyen szempontból sem áll készen anyaságra, de teszi ezt anélkül, hogy helyeselné Autumn az abortusz melletti döntést. A Never Rarely Sometimes Always egy érzékeny és pontos portré egy tinédzserről, aki nehezen alkalmazkodik és értetlenül áll egy olyan társadalom előtt, amelyik maga sem megérteni, csak megmondani akar.

A Berlinale február 29-én, szombaton, a díjátadó gálával zárul.

(Kiemelt képünk Todos os Mortos – Az összes halott c. film jelentképe, forrás: IMDb)

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

Hozzászólások