A járványok komoly feladat elé állítják az embert: túl kell élnie. Lehetőség szerint azonban nemcsak fizikailag, hanem mentálisan és érzelmileg is. És bár azt ma már talán mindenki tudja, hogy kezet kell mosni és otthon kell maradni, ahhoz már kevesebb kapaszkodót kapunk, hogy hogyan és mivel tartsuk magunkban a lelket addig, amíg lecseng a koronavírus tombolása. Itt jöhet képbe egy, ma már leginkább csak kötelező olvasmányként velünk élő szöveg, Giovanni Boccaccio Dekameronja, amely az 1348-as pestisjárvány – úgy is mint fekete halál – idejéből szól hozzánk, és amely váratlanul népszerű olvasmánnyá lett az elmúlt időszakban.

Boccaccio műve 750 éve íródott, így joggal vetődhet fel, hogy mit tudhatott a szerző a járványokról, ami ma is érvényes lenne, de a Dekameron üzenete meglepően időtálló, még úgy is, hogy nincs szó benne sem vakcináról, sem a járványgörbe kilapításáról, de még operatív törzsről sem.

A Dekameronban egybefűzött történetek kiindulópontja például épp az, amit az országos tisztifőorvos nem győz már napok óta megértetni velünk: maradjunk otthon, és tartsuk magunkat a társas távolságtartáshoz (meglepődnének, ha nem a social distancing lenne majd az év szava). Boccaccio hősei – hét nő és három férfi – pont ezt teszik, csak épp sokkal dekadensebb módon, mint amit a magyar tisztifőorvos üzenetének a címzettjei megtehetnek: ők egy elhagyott toszkán villába vonulnak vissza két hétre a Firenzében pusztító pestisjárvány elől. Hogy gyorsabban, értelmesebben és kellemesebben teljen az idő, esténként történeteket mesélnek egymásnak, összesen százat, ezekből áll össze a Dekameron.

Mi történt?

Firenzében 1348-ban tört ki a pestisjárvány – ezt Boccaccio is átélte. A keletről, Kínából a selyemút mentén Európába érkező fekete halál elképesztő pusztítást végzett, mire három évvel később elcsendesedett, Európa lakosságának különböző becslések szerint 25-50 százaléka a pestis áldozatává vált – nem véletlenül emlegetik a földrész történelmének legnagyobb katasztrófái között. Becslések szerint Firenzében élők 60 százalékát ölte meg. A korábbi éhínségek miatt legyengült immunrendszerű emberek védtelenek voltak a kórral szemben, ráadásul az európai városok is kedveztek a járvány terjedésének, zsúfoltak és piszkosak voltak. A pestis pusztítása pedig meglehetősen apokaliptikus volt, Boccaccio szemszögéből nézve valahogy így nézett ki:

És bizony sokan voltak köztük, akik nappal vagy éjjel a nyílt utca során hullottak el; sokak felől pedig, kik otthon pusztultak el, csupán oszlásnak indult holttestök bűzéről tudták meg a szomszédok, hogy meghaltak; s ezeknek és az itt is, ott is elhullott többi emberek holttetemének bűzével minden tele volt.

A pestis azonban nemcsak életeket követelt, hanem a társadalmi szövetet is alaposan megtépázta. Boccaccio szavaival élve ismét:

És ne is emlegessük, hogy egyik polgár irtózattal elkerülte a másikat, és szinte senki nem törődött a szomszédjával, és a rokonok vagy soha, vagy csak nagy ritkán látogatták egymást, akkor is tisztes távolból, azonban e borzalom nyomán oly irtózat támadott a férfiak és nők lelkében, hogy a testvér elhagyta testvérét, a nagybácsi unokaöccsét, a nővér a bátyját, gyakran a feleség a férjét (ami főbenjáró dolog és szinte hihetetlen), az atyák és anyák a gyermekeiket irtóztak meglátogatni és ápolni, mintha nem is tulajdon gyermekeik lettek volna.

Ebben a széthulló világban kellett valami kapaszkodót találni. Boccaccio pedig felismerte, hogy a totális szétesés ellen a történetmesélés lehet az egyik legjobb ellenszer.

A védelem másik fontos eleme volt természetesen az izoláció, a Dekameron hősei ezért is menekülnek el Firenzéből, de gondoskodnak arról is, hogy az önkéntes karanténuk a lehető legkellemesebben alakuljon: jó társasággal veszik körbe magukat, és olyan dolgokat tesznek, ami örömöt okoz – ez lesz a kulcsa annak, hogy fizikailag és mentálisan is túléljék a járvány legrosszabb időszakát.

Mentális jólét mint járványügyi feladat

A járványok általában két, ellentétes lelkiállapotba taszítják az embereket: egyrészt eltávolodnak egymástól, ami járványügyi és pszichés szempontból is érthető, és biztonságérzetet adhat nekik, csakhogy ez az eltávolodás nyomorúságossá teszi őket, ha el is kerülik a fertőzést, az elszigeteltség produkál tüneteket náluk. Ezért lehet életbevágóan fontos, hogy a karantént élettel töltsük meg.

André Spicer szervezeti viselkedéskutató szerint Boccaccio már 750 évvel ezelőtt megértette annak a fontosságát, amit mi ma mentális jólétnek nevezünk. Ma azt is tudjuk, hogy a karantén alaposan kikezdheti a mentális egészséget. Spicer azt a tanulmányt idézi, amely kimutatta, hogy a 2003-ban Torontóban is felbukkanó Sars-járvány idején a karanténban lévő emberek 30 százaléka később depressziótól és poszttraumás stressz szindrómától szenvedett. A történetek szerinte képesek kordában tartani az elszigeteltséggel járó érzéseket, a Dekameron pedig arra emlékeztet, hogy bármennyire is el kell távolodnunk egymástól, szükségünk van a többi emberre ahhoz, hogy kijöjjünk a válságból. Az addig tartó idő alatt pedig a saját és a környezetünkben lévők mentális egészsége szempontjából is jobban járunk, ha félelem és a rettegés helyett játszunk, zenélünk vagy épp történeteket mesélünk. Ez menekülés és figyelemelterelés is.

Menekülés és szembenézés

A Dekameron bevezetője egy katasztrófafilm forgatókönyve is lehetne, a halál érzékletes leírásai mellett külön sokkoló Boccaccio leírásában, hogy a pestis milyen gyorsan ragadja el az embereket – a halottaknak még a végtisztességet sem tudják megadni.

Mivelhogy a fent mondott rengeteg halott eltemetésére, melyekkel naponta és szinte minden órában elárasztották a templomokat, nem volt elegendő a temetők szent földje, különösen, ha régi szokás szerint mindegyiknek külön helyet akartak volna adni, a templomok melletti cintermek helyett, melyek már zsúfolva voltak, hatalmas gödröket ástak, melyekbe százával bocsátották le az újabb halottakat; ezekben aztán rétegekben egymásra halmozták őket, mint ahogy a hajóban berakják az árukat, kevéske földet hánytak rájok, mindaddig, mígnem a gödör színig betelt.

Nemcsak életek és az élet hagyományai és rituáléi esnek áldozatul a járványnak, maga a társadalom is darabjaira hullik és megszűnik funkcionálni. Ahogy a testek oszlanak az utcákon, úgy bomlanak a társadalmi kapcsolatok is. Boccaccio szerint a kór nemcsak emberről emberre terjed, hanem magát a társadalmat is megfertőzi, a törvényen kívüliség egyfajta állapotába került.

A Dekameron csapatának menedékül szolgáló toszkán villa ezzel a káosszal szemben a rend és az értelem helyszíne lesz, a történetekben meg persze előjön minden élvezet, amit az életből ki lehet hozni.

A Dekameron mesélői fizikailag eltávolodnak a betegségtől, a meséikkel viszont jelképes pszichológiai és nyelvi távolságot építenek ki a társadalommal szemben, hiszen ezek a szövegek nem a halálra, a betegségre vagy a törvényi keretek szétesésére koncentrálnak. Nem is szólva arról, hogy egymás szórakoztatására mesélnek, röpködnek a poénok, a szexuális utalások, kalandozásra hívják egymást. Ebben az elszigetelt valóságban lehet nevetni, miközben Firenze valóságában a vész pusztít. A történetmesélés így lesz nagyon hatékony figyelemelterelés.

És bár a második hét – és a történetek – végére vissza kell térniük Firenzébe, ez mintha már nem viselné meg őket annyira. Mintha az a két hét karantén és az odafigyelés a mentális jólétükre egyfajta immunitást adott volna nekik a betegség és a társadalmi káosz ellen is. Az elszigeteltség és az abban megtalált öröm nemcsak a fizikai, hanem a lelki túlélésüket is bebiztosította.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: