Chloé Zhao történelmet írt az Oscar-díjával

A Nomádok földje rendezője, Chloé Zhao az első nem fehérbőrű nő az Oscar-díjak 93 éves történetében, aki megkapta a rendezői díjat. A legjobb rendező díjára egyébként finoman szólva sem szokott kiegyensúlyozott lenni a jelöltek neme: az idei év előtt

összesen ötször jelöltek nőt a díjra, és egyetlen alkalommal lett nő a legjobb rendező,

Kathryn Bigelow 2010-ben a Bombák földjén-ért. (A többi jelölt Lina Wermüller, Jane Campion, Sofia Coppola és Greta Gerwig voltak.) Ráadásul 2021 volt az első év a díj történetében, amikor egynél több nőt jelöltek a díjra.

Megköszönték A metál csendjének hangmérnökei

Nicolas Becker a távolból olvasta fel a beszédét, (Jaime Baksht, Michellee Couttolenc, Carlos Cortés és Phillip Bladh a helyszínen volt) amelyben az egész stábnak megköszönte a közös munkát. Szerinte a film rengeteg szeretetet és energiát kapott tőlük, úgy véli, ezért is fogadták ilyen jól a filmet.

A Two distant strangers a legjobb rövidfilm

A Netflix saját gyártású filmje az afroamerikaiak ellen elkövetett rendőri túlkapásokat mutatja be egy igen izgalmas csavarral. A bántalmazott fekete főszereplő időhurokba kerül, ezért újra és újra kénytelen átélni, ahogy a rendőr vegzálja őt.

A film rendezője, Travon Free azt kérte a közönségtől, hogy "foglalkozzunk mások fájdalmával", ne legyünk közömbösek, mikor naponta átlagosan 3 embert ölnek meg az Egyesült Államokban a rendőrök, és közülök aranytalanul sok a fekete áldozat.

A metál csendje is behúzott egy Oscart

A legjobb hangért járó díjat kapja A metál csendje című film, amely egy siket fiú története.

A filmről ezt írtuk ajánlónkban: "A végtelenül emberi, végtelenül 2021-es történet egy metáldobosról, Rubinról (Riz Ahmed) szól, aki azzal keresi a kenyerét, és egyben azzal definiálja és fejezi ki önmagát, hogy a csajával alkotott alter-metál duó dobosaként nap mint nap durva merényletet hajt végre az audió-környezete ellen. Mindaddig teszi ezt, amíg egyszer csak gyakorlatilag elveszti a hallását. A túlságosan hangos zaj hirtelen túlságosan nyugtalanító csenddé válik. Barátnője, az énekes Lou (Olivia Cooke) elviszi egy olyan közösségbe, ahol mindenki siket, és ahol elvileg megtanítják neki, hogyan lehet ezzel együtt élni. A filmben mi, a nézők is szinte átérezzük, milyen lenne az, ha az egyik fő érzékszervünket kiiktatnánk – és ez nagyon durva felismerés."

Ezt írtuk a Még egy kört mindenkinek-ről

Rémesen nehéz úgy filmre vinni az alkoholfogyasztást, hogy ne didaktikus tanmese legyen belőle, ugyanakkor elbagatellizálni sem szabad, hová vezet az, ha az ember nem ismer mértéket. Thomas Vinterberg tavaly visszatért, és nemcsak, hogy játszi könnyedséggel ugrotta meg ezt az akadályt, de

lerakta az asztalra az év egyik legjobb filmjét, és biztos, hogy az év (mit év, évtized) legkáprázatosabb zárójelenetét.

Martin (a remek Mads Mikkelsen) egy fásult, régi szenvedélyétől és céljaitól rég eltávolodott középiskolai történelemtanár: a tanítást nem élvezi, a házassága haldoklik, a gyerekei számára csak egy szellem a házban. Barátai, a magányos tornatanár, Tommy (Thomas Bo Larsen), Peter (Lars Ranthe), aki az istennek sem tud összerakni egy működő iskolai kórust, és Nikolaj (Magnus Millang), a pszichológiatanár, akit éjszakánként lepisilnek a gyerekei, kínzóan valós élethelyzetekben vergődnek.

Nikolaj a 40. születésnapi buliján felveti egy norvég pszichiáter elméletét, amely szerint az ember 0.5 százalékos véralkohol-deficittel születik, de ha ezt folyamatosan orvosolja, akkor nagyban csökkentheti a szorongását és megnövelheti a teljesítőképességét. A három barát először csak nevet az ötleten, aztán szigorúan tudományos alapokon, szondával felszerelkezve, az eredményeket dokumentálva vetik alá magukat a kísérletnek. Meglepetés: az elmélet működni látszik, Martin és társai felébrednek az évek, évtizedek óta tartó kábaságból, de csak egy röpke pillanatig, hamarosan ugyanis úgy maximalizálják a kísérletet, hogy már állni sem bírnak, rosszabb pillanatokban izomból csattannak neki valamilyen ajtófélfának, az életük pedig a szétesés felé halad.

Vinterberg lenyűgöző, keserédes filmjében kódolva van a tragédia, de ahogy az lenni szokott, mélypont nélkül az újrakezdés is csak nehezen elképzelhető – a Még egy kört mindenkinek katartikus utolsó jelenete a spiritusz, az életöröm, és a saját boldogságunkhoz visszavezető út megtalálásának hangos ünnepe. (CzF)

Itt írtunk a jelöltekről:

Chloé Zhao a gyerekkorát idézte fel az Oscar-szoborral a kezében

Chloé Zhao volt az első, aki a többi jelöltnek is megköszönte a díját. "Mostanában sokat gondolkodom azon, hogyan tudok továbbmenni, ha nehéz a helyzetem, és ilyenkor a gyerekkoromhoz nyúlok vissza. Apukámmal sokszor egy játékot játszottunk, klasszikus kínai verseket próbáltunk felidézni. Az egyik, amire emlékszem, úgy szól:

Az emberek születésükkor eredendően jók.

Óriási hatással volt rám ez a mondat, és máig hiszek ebben, dacára annak, hogy sokszor az ellenkezője tűnik igaznak. De a világ minden pontján találkozom emberekkel, akikben ott van a jóság. Ez inspirál arra, hogy folytassam a küldetésem" - mondta beszédében A nomádok földje rendezője.

A nomádok földjének rendezője, Chloé Zhao kapta a rendezésért járó Oscart

Pong Dzsunho, a Paraziták című Oscar-díjas film rendezője adta át a díjat.

Versenyben voltak még:

• Thomas Vinterberg (Még egy kört mindenkinek)
• David Fincher (Mank)
• Lee Isaac Chung (Minari)
• Emerald Fennell (Ígéretes fiatal nő)

Daniel Kaluuya édesanyjának arca, amikor a fia arról beszél a köszönőbeszédben...

... hogy az édesanyja és az édesapja lefeküdtek egymással, szóval ő most itt lehet.

Ezt írtuk a Judas and the Black Messiah-ról

Míg a már említett A chicagói 7-ek tárgyalásánál is fut egy Fekete Párducokkal kapcsolatos szál, addig a Judas and the Black Messiah már ki is bontja a máig igen ellentmondásos mozgalom egyik legizgalmasabb, megtörtént eseményét. Shaka King rendező a késői ’60-as évek Amerikájába, a polgárjogi mozgalmak időszakába viszi el a nézőit, ahol egy pitiáner autótolvajt, Bill O’Nealt éppen lekapcsol a rendőrség: a férfit az FBI egyik ügynöke, Roy Mitchell keresi meg, és közli vele, hogy vagy börtönbe megy, vagy beépül a Fekete Párducok illinois-i csoportjához, és közel kerül a vezetőjükhöz, Fred Hamptonhoz. A fokozatosan radikalizálódó mozgalomra J. Edgar Hoover akkori FBI-főnök elsőszámú közellenségként tekintett, így egy idő után O’Nealnek – aki biztonsági főnöke és bizalmasa lett Hamptonnak – természetesen nem csak a tégla szerepét szánták.

King jó érzékkel egyensúlyozott a szembenálló érdekek filmre vitelével: bár O’Neil szemszögén keresztül követhetjük a sztorit, Hampton sem marad egydimenziós forradalmár, sőt az Akadémia meghökkentő módon úgy döntött, hogy mindkét karakter megformálóját, LaKeith Stanfieldet és Daniel Kaluuyát is a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában jelöli. Mindkét alakítás megérdemelné a díjat, mert kiválóan felépített, komplex figurákat játszanak el igen meggyőző módon. Pontosan értjük, milyen karizmatikus energiával rántott be Hampton tömegeket a mozgalomba, hogyan hozhatta létre a Szivárványkoalíciót, és azt is,

mi vezetett odáig, hogy egy 17 éves rettegve, vívódva, könnyek között árulja el azt a közösséget, amelynek céljával egyre inkább szimpatizál.

Kettejük kapcsolatát azonban már nem árnyalja kellőképpen a forgatókönyv ahhoz képest, amit a címben szereplő bibliai utalás ígér. A Judas ennek ellenére brutálisan erős történet, amit érdemes volt elmondani, a film végi mészárlás képei és O’Neil utóéletének megismerése pedig hosszú ideig sötét felhőként gomolyog a néző feje körül.

Itt írtunk a jelöltekről: