Ha csak megmukkansz, véged.

Ez nem valami elcsépelt akciófilm sablonos főgonoszának keménykedő mondata a túszejtés közben, hanem az utóbbi évek egyik legnagyobb meglepetéssikere, a Hang nélkül című, független alkotók eredeti ötletéből megszületett amerikai thriller/horror alapötlete. Olyan alapötlet ez, amit nehéz egy folytatásban felülmúlni, mégis elkészült a folytatás. És nem is múlja fölül az első részt, mégis egészen biztos, hogy alig jut majd eszébe utána bárkinek is ezen keseregni. Mert hibátlan, hihetetlen szakmai tudásról árulkodó horrorról van szó – csak épp annál nem többről.

Az aránylag kevés pénzből készült Hang nélkül azért tudta összeszedni költségvetésének tizenhatszorosát a mozipénztáraknál, mert John Krasinski rendező ráérzett, mennyi lehetőséget rejt egy filmkészítő számára egy amúgy nem is túl bonyolult szituáció: a sztori szerint a földet olyan szélsőségesen agresszív idegen lények lepték el, amelyek nem látnak ugyan, de a hallásuk tökéletes. Így csak az maradhat életben, aki képes mindig teljesen csendben maradni. Akkor is, ha szögbe lép. Akkor is, ha a gyerekéért aggódik. És akkor is, ha éppen szül.

Ezért sikerült annyira jól az első rész: volt mersze nem akarni többet, mint végigvenni az összes problémát, ami ebben a szituációban felmerülhet, pontosan tudva, mekkora ereje lehet pusztán annak, ha a leghétköznapibb helyzeteket is átjárja a néma, mindent feketére színező rettegés és halálfélelem. Egy apró közösség – egy család – lényegében bezárkózva egy házba, egy házon belül a pincébe, sőt az újszülött még a pincén belül is egy kis dobozba, hogy ne hallatszódjon, ha felsír. És mégis mennyivel izgalmasabb, mint az egész világon minden lehetséges járművel végigüldözött főszereplőt bedobó akciófilmek jó része.

Szóval ha innen nézzük, eleve nem volt értelme elkészíteni a második részt, mert az első tökéletesen kihozott mindent az alapötletből, ennél már nemigen lehetett feljebb jutni. Úgyhogy Krasinski nem is célzott fölé, de megtalálta az egyetlen érvényes utat, amely elvezethetett egy, ha nem is jobb, de legalább az elsőhöz hasonlítható folytatásig: nem a sztorival akart újat mutatni, hanem a formával. Vagyis azzal, hogy megmutatta, még mennyi mindent ki lehet hozni ugyanabból, ha az ember igazán ért hozzá.

A sztori tulajdonképpen el is intézhető pár mondattal. A második rész másodpercre pontosan ott folytatódik, ahol az első véget ért: a család elhagyja egykori otthonát, és a klausztrofóbia helyét átveszi az agorafóbia, a rettegés a nagy terektől, pontosabban ebben az esetben

a rettegés azoktól a nagy terektől, amelyekben bármelyik pillanatban előbukkanhat valami, ami azonnal megöl jobb esetben téged, rosszabb esetben mindenkit, akit szeretsz.

Így aztán az történik, amire bárki elsőre tippelne: kiderül, hogy nemcsak a szörnyektől kell félni, de a többi embertől is, illetve meg kell keresni a túlélés, a helyzet jobbra fordításának módját, ha ez lehetséges. Ennyi az egész.

A film (szerencsére) kisebbik része olyan, mint egy fanfiction, azaz a sztori rajongók által írt továbbgondolása, ami az adott műalkotás univerzumában játszódik: mivel a második rész az első büdzséjének háromszorosából forgott, „pénz nem számít” alapon most már meg lehetett mutatni, milyenek is pontosan a szörnyek, hogyan is rombolták le a világot, hogyan érkeztek a földre, hogyan próbáltak előle elmenekülni, akik el tudtak, és hogyan, akik nem, na meg hogy hogyan zúzzák szét a lények a falakat és dobálják a levegőbe az autókat. Persze ezt is szívesen elnézi az ember egy kosár popcorn fölött, csak épp emiatt még nem lett volna érdemes új filmet készíteni, elég lett volna rátenni ezeket kimaradt jelenetekként a bővített DVD-kiadásra. Viszont ezek a részek sem csak azért működnek, mert remekül eltalálják, mi kell az első rész rajongóinak, hanem azért, amiért a többi is.

Azért, mert a rendező, John Krasinski átkozottul ért a filmezéshez.

Azért, mert olyan tökéletes ritmusérzékkel képes végigvezetni a cselekményt az elsőtől az utolsó percig, mint csak nagyon kevesen – eleve nem húzza túl hosszúra, alig több mint másfél óra a film. És a ritmusérzék nemcsak azt jelenti, hogy minden pörgős, épp ellenkezőleg: amerikai tömegfilmhez képest például kifejezetten bátran kezdődik a film, egy meglehetősen hosszú és elnyújtott jelenettel, amely viszont az elsőtől az utolsó pillanatig olyan, mint a vihar előtti csend – tényleg az is, csak a vihar helyett apokalipszissel –, még az is vészjósló, ahogy az egyik szereplő megmarkol egy papírszatyrot a boltban, vagy ahogy himbálózik a kisvárosi kereszteződésben a jelzőlámpa.

Azért, mert ezeknek a színészeknek mindent elhiszünk. Emily Blunt arcán már nemcsak a saját félelme és keménysége van ott, de egy olyan nőé is, aki elvesztette a férjét, és most kettő helyett kell keménynek lennie, ugyanakkor kettő helyett már egyedül kell elviselnie minden félelmet is. A gyerekszereplők is remekek, a valóban siket Millicent Simmonds elszántsága olyan, mintha a kis gyerektest csak valami hiba lenne, és valójában az összes többi szereplő fölé magasodna, Noah Jupe meg épp attól emlékezetes, hogy mer kicsinek lenni, és félni, amikor mindenki félne.

Azért, mert a rendező, az operatőr és a díszlettervező tökéletesen ért a terekhez, így azok is játszanak, mintha színészek lennének, nemcsak önmagukban, de a folyamatos változásukkal is: előbb ott a nyílt terep, amelyen az út egy hatalmas, de mégis zárt hangárba vezet, amelyen belül egy még mindig nagyon széles, de már klausztrofób hatású csúszdán kell lejutni a föld alatti bunkerbe. De itt még mindig nincs vége, mert a legvégső esetre ott van még egy hermetikusan zárható acéltartály is, amelyben már csak addig lehet megmaradni, amíg el nem fogy az oxigén. Ennél tökéletesebb képi megjelenítését nehéz elképzelni a sarokba szorításnak, az üldözöttségnek, a veszély fokozódásának.

Azért, mert Krasinski nemcsak a cselekményben és a színészeiben bízik, de épp ugyanolyan nagy felelősséget tesz a többi szakember, főképp a vágó és a hangmester, de még a sminkesek vállára is, például amikor gondosan ügyelnek arra, hogy látszódjon minden csepp izzadság a fullasztó kabinban rekedtek arcán, vagy amikor hirtelen elnémul minden hang, mert átváltunk a siket kislány nézőpontjába, és a csend először úgy megcsap, mint egy robbanás hangja, utána meg még félelmetesebbé teszi az eseményeket, hogy nem tudhatjuk, mikor számíthatunk rájuk. De a film – és általában az akciófilmrendezés – csúcsa mégiscsak az, amikor Krasinski és a vágó három nagyjelenetet mutat meg párhuzamos vágástechnikával, összesen legalább fél órán keresztül: három helyszínen három különböző módon közelít a végkifejlet és az egyre súlyosabb életveszély, de a jelenetek úgy váltakoznak a három hely, a három feszültségforrás között, hogy azt tanítani kellene a filmes iskolákban, illetve alighanem tanítani is fogják majd. Az egymásra rímelő mozdulatok, a késleltetés ereje, a folyamatosan fokozódó veszélyérzet úgy erősítik fel egymást, mint benzin a már amúgy is lángoló tüzet, egészen odáig, hogy az ember azt érzi, már nemcsak lelkes kifejezés, hanem a szó szerint értendő valóság, hogy

ezekből a helyzetekből ennél többet, erősebbet már tényleg lehetetlen lett volna kihozni.

A Hang nélkül azt mutatta meg, hogy egy egyszerű alapötletből, egyetlen, a világban mindig jelenlévő dolog – a hangok – elvételével mennyi mindent ki lehet hozni. A Hang nélkül 2. azt mutatja meg, hogy szinte mindegy is, mit látunk éppen, lehet az akár a legrégebbi, leggagyibb horrorhagyomány, a jump scare is (amikor egyszerűen csak azon ijed meg a közönség, hogy a bokorból hirtelen előugrik a baltás gyilkos), ha azt igazi filmes tudással, a film mint kifejezési mód által nyújtott lehetőségek maximális kihasználásával, a forma és így a nézők legnagyobb tiszteletével valósítják meg, az csodálatosan fog működni. Lehet, sőt valószínű, hogy a Hang nélkül 2-t nem fogják a filmtörténet legjobb filmjei között emlegetni, de a legprofibban megvalósított horrorok közé könnyen beférhet. Meg a legkellemesebben végigrettegett másfél óráink közé is.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: