hvg.hu: Tizenegy év után, áprilisban elbúcsúzott a közönségtől a Rájátszás. Mi volt ennek az oka?

Háy János: Nem is tudom, hogy befejeztük-e, vagy csak úgy egyszerűen befejeződött. Volt egy futamideje, voltak nagyon jó részei ennek az együtt dolgozásnak, voltak nagyon komoly egymásra találások művészileg és emberileg is. Az íróknak nagy reveláció volt az, hogy csapatban dolgozhatnak és nem egyedül, mint ahogy általában szoktak. Az írás ráadásul egy befelé zajló munka, az előadói üzemmód pedig kifelé. Meg kellett tanulnom azt, hogy ugyan nem vagyok színész, tehát nem bohóckodom, nem ripacskodom a színpadon, de ha a szöveg mögött nincs egy közvetítő erő, egy hangzás, egy kifejezni akarás, akkor nem fog átmenni az, amit mondani akarunk. Ami a színpad és a közönség között, az előadás során nem történik meg, az nincsen. Nqgyon jó volt, de aztán minden résztevevőt elvitt a saját útja. Az nagyon fontos, hogy mindenkinek megvolt a saját szakmája, nem a Rájátszás volt a preferált dolga.

Beck Zoltán: Tulajdonképpen a Rájátszást se elkezdtük csinálni, hanem beleértünk a Rájátszásba. Ami most ennek a deklarált végét jelenti, az kódolva volt az elején. Nem az volt a kérdés, hogy befejeződik-e, hanem az, hogy méltóan tudjuk-e befejezni.

Beck Zoltán

Veres Viktor

hvg.hu: A Rájátszásból kinőttek ilyen költő-zenész duók, a Háy-Beck, a Szálinger-Szűcs, az Erdős-Kollár.

H. J.: Még nem is volt Rájátszás, amikor mi már Zolival csináltunk közösen dolgokat. Nem volt az sem eltervezve, hogy mindenáron akarunk egy ilyen projektet, ez spontánul alakult ki. Egyébként még azt se mondom, hogy nem lesz több Rájátszás. Persze nem kell olyat csinálni, mint bizonyos zenekarok, akik háromszor is feloszlanak, és befejezik a pályafutásukat. Lehet, hogy lesz belőle, lehet, hogy nem lesz belőle, eddig jó volt szerintem, a közönség eddig szerette.

hvg.hu: Mit adott a zenészeknek ez a tizenegy év?

B. Z.: Én arra jöttem rá a közös munka során, hogy a dalszöveg mennyire más dolog, mint a vers. Másként üzemel. Ezáltal a vershez való viszonyom lett más. Ha vers alapján írok dalt, akkor tudom, hogy az egy alapanyag, amivel dolgozni kell, nem lehet érintetlenül hagyni. Nagyon izgalmas volt az az alkotói folyamat, hogy bár felsértjük a versszövegeket, mégis hogyan maradnak azok közlésképesek, miközben dallá válnak, Ha nincs a Rájátszás, akkor ez a tapasztalatom szükségszerűen nem lett volna. Ráadásul mindezt folyamatosan meg tudtuk vitatni a szerzővel.

H. J.: Ez is mutatja, hogy nem megzenésített versben gondolkodtunk, hanem dalszövegekben. A szerzőktől ez nyilván flexibilitást igényelt, nem ragaszkodhatott minden sorához, mert a dal nem biztos, hogy elbírja az összes sort. Úgyhogy ez egy nyitott játék volt. A másik fontos tapasztalat az volt mindannyiunknak, hogy a munka során nagyon intenzíven belementünk egy másik ember gondolkodásába. Én mindig is azt gondoltam, hogy a popzene része az egységes magyar kultúrának, az nem egy különálló dolog és pláne nem egy kidobandó valami. Ilyen formán számomra fontos az, hogy ez a produkció felmutatta azt, hogy igenis, ez is egy művészeti ág. Az irodalom sem úgy van, hogy minden jó, ami irodalom. Szerkesztettem Szép versek antológiát, pontosan tudom, hogy nagyon sok rossz vers születik évente és kevés jó.  A popzenében ugyanígy van: nagyon sok olyan van, amit nem lehet értékelni, és születik sok jó dolog is.   

hvg.hu: A néhány éve megjelent Kik vagytok ti? című szubjektív irodalomtörténetében a neves íróink, költőink mellett egy kortárs popzenésznek, Víg Mihálynak is szentelt egy fejezetet. Ennek is az volt az oka, hogy a popzenét a többi művészeti ággal egyenrangúnak tartja?

H. J.: Már amikor a gyerekek hazajönnek az oviból, hoznak egy költészeti élményt. Ha mondják a mondókákat, azok tulajdonképpen kicsi dalok. Persze nem tudják, hogy mi az a felező nyolcas, de használják azt. Az elsődleges költészeti élményünk mind dalszöveghez kötődik. Mindenütt dalszöveget hallunk. El se tudjuk képzelni, hány ilyen pörög a fejünkben, és ez hogyan fordul bele a kommunikációba. A dalszövegek részei a mindennapi életünknek. Ezért fontos, hogy úgy is tekintsük a dalokra, hogy azok a kultúránk részei. Ugyanakkor, nem gondolom azt, hogy feltétlenül versek lennek a dalszövegek. Attól függetlenül, hogy a költészet részének tekintem ezeket, nem biztos, hogy leírt formában megélnek. Nem is kell nekik, nem ez a természetes megnyilvánulási módjuk. A dalszövegnek ott, abban a három percben meg kell hatnia, legalább a refrének át kell mennie, mert ha nem megy át, akkor nem működik az egész. Nincs idő gondolkodásra, mint egy versnél.

Veres Viktor

hvg.hu: Hogy a popzene elég magas művészet-e, és lehet-e versnek tekinteni a dalszövegeket, ez a Bob Dylan Nobel-díja körüli diskurzusnak is fontos eleme volt. Ez eléggé rímel a Rájátszásra.

B. Z.: Egyetértek Jánossal. Nagyon fontos volt, hogy a versszövegeket a dalszerzők nem valamiféle szent tehénként kezeljék, amely érinthetetlen, hanem anyagként, amelyből jó dalt akarnak írni. Ezért egyébként a költőnek és a zenésznek emberileg is együtt kellett működni. Már az alkotó folyamat sem úgy történt, mint az a klasszikus vers megzenésítéseknél van, hogy valaki megírta a verset, és azon agy betűt se lehet változtatni a dalnál. Amikor ez az alkotó folyamat eljutott oda, hogy a nyilvánossága elé tárjuk a dalt, az megint egy közös élmény volt. Nem az volt, hogy az író otthon ül és örül, hogyha eljátssza valaki a versét valahol dalként, hanem össze kellett találkoznunk, és együtt kellett elénekelni azt. Ez szerintem nagyon összekötött minket. A Rájátszás nem zenekari logikában működött. Ránézésre úgy tűnt, mintha egy zenekar lenne, bár remélem, hogy azért mégsem, mert akkor egy nem túl jó zenekarnak lett volna. Abból született újra és újra, hogy találkoztunk, és hatottunk egymásra.

H. J.: Ez szerintem is nagyon fontos. Ez nem egy profi zenekar volt. Tudta mindenki, meddig terjed az a képessége, amit a zenei tudástól függően - és függetlenül - meg tud teremteni a színpadon. Ha mondjuk Pilinszkytől azt várnánk, hogy úgy verseljen, mint Weörös Sándor, akkor Pilinszky egy dilettáns lett volna. Ha a Rájátszástól azt vártad volna, hogy úgy játsszon, mint a 30Y, akkor dilettánsok lettünk volna. Ráadásul sok fajta zenei és költészeti gondolkodás jelent meg egymás mellett. Ahol egyébként mindenki szeretett volna megmutatkozni, de senki se tudta és akarta a másikat legyőzni. Kooperatívan működtünk, ami mellesleg Magyarországon nem nagyon jellemző semmilyen területen. 

hvg.hu: A Rájátszás hozott be új közönséget az irodalom felé?

H. J.: Akik a Rájátszást szerették, azok szerintem már ismertek minket valamilyen szinten, akár íróként akár zenészként. Ha újak jöttek, akkor pedig inkább a zenének szólt az érdeklődés.  Én kevésbé éreztem, hogy - úgymond – PR-szempontból hozzátett volna a munkámhoz. Amikor Vecsei H. Miklósék megcsinálták a Pokettet (a projekt lényege, hogy automatákból olcsón megvehető zsebkönyvet kínál az olvasóknak  - a szerk.), és bekerült könyvem, ott éreztem, hogy ez hozott közönséget nekem, a Rájátszás inkább a régi közönséget erősítette meg, illetve a színpadon jelen lévők működéséért rajongó embereket hozott be és kevésbé olvasókat.

B. Z.: Nem az irodalmat, de az írót láthatóvá tette. és ők nagyon viccesek voltak a színpadon, amikor viccesek voltak, és mélyek, amikor mélyek voltak. Nem mi, frontemberek-zenészek jártuk be a Rájátszás előadások érzelmi szélsőségeit, azt az írók járták be. Ők voltak azok, akik nagy libidókkal tudták mozgatni a közönséget. Mi, zenészek sokszor inkább csak támogatói szerepben voltunk jelen.

H. J.: A magyar kulturális tér általában nagyon hierarchizált, egyfolytában valamiféle Parnasszusra törekvés zajlik. A Rájátszás pedig a közvetlenséget képviselte – azt, hogy az író megszólítható, nyitott, párbeszédben van a világgal és a közönséggel. Én minden területen ezt képviselem, ezt a Rájátszás szerintem elég jól megerősítette.

Veres Viktor

hvg.hu: Mire emlékeznek a kezdetekből? Hogy indult a Rájátszás?

H. J.: Az első koncert a Gödör-klubban volt, 2011-ben. Onnan két eseményre emlékszem. Az egyik, amikor Másik János azt mondta, hogy „adjatok be a költőknek a kontrollba hangot, amúgy is annyira szoronganak”. A másik pedig az, amikor látom, hogy Kollár játssza az Ezt is elviszem magammal című dalt, és megkérdezem tőle, hogy beszállhatok-e (két akkordot kellett fogni), amin Grecsó annyira felbuzdult, hogy ő is beszállt. Ilyen óvatos kérdésekkel indult az egész. Onnantól aztán megkezdődtek a próbák. Nagyon érdekes volt az is, hogy mindig más és más tudott energiákat belerakni a projektbe. Először a Zoli volt nagyon intenzív, aztán jött Egyedi Peti. Nem egy kitalált projekt volt, hogy ez legyen vagy az legyen. Az elején még hangmérnökünk sem volt, úgy szóltunk, mint egy Sokol-rádió.

B. Z.: Nem volt zenekar sem. Felmentünk a színpadra a különböző minőségű gitárjainkkal, voltak a különböző énekek, senki nem tudta, mi van, nem voltak szólamok. Aztán lett egy ütőhangszeres srác, aki jó fej volt, de éreztük, hogy ez így még mindig nem zenekar.

H. J.: …mindig azt mondta nekem, hogy hamis a dorombod. Hát milyen legyen egy doromb?

B. Z.: Aztán elhívtuk Sárközy Papát a 30Y-ból (Sárközy Zoltán, billentyűs – a szerk.), azzal a felkiáltással, hogy legyen egy rendes zenész is a csapatban. Majd jött Jancsovics Máté dobos a Kistehénből. Innentől elkezdtünk zenekarként működni, és Egyedi Peti is felbátorodott, elkezdett a zenészekkel kommunikálni, szólamokat írni. Megszűnt az, ami a Rájátszás első szakaszában jellemző volt, hogy egy citerazenekarra hasonlítottunk. Sokat jelentett az is, hogy a Rájátszás zenész-író-párjait elsősorban nem az emberi, hanem az alkotói kapcsolatok kötötték össze. Nagyon jó, hogy Jánossal szimpatizálunk egymással és ismertük egymás dolgait korábbról is, de az egymásra találásunk nem szimplán emberi egymásra találás volt, hanem annak a tudása, hogy egymásból dolgozunk. 

hvg.hu: A dalszövegírói tevékenységére is hatott ez az együtt dolgozás, együtt gondolkodás?

B. Z.: Biztosan nagyot változott a beszédmódom. Egyszer mondták is nekem, hogy amióta Jánossal dolgozom, érződik a dalszövegeimen, hogy hatott rám. És úgy tették fel a kérdést, mintha ez probléma lenne. Én pedig arra gondoltam, ha két alkotó tíz éve dolgozik együtt, és nem hatnak egymásra, az elég furcsa volna. Amikor a Szívemhez szorítom című dal elkészült, megmutattam a zenekaromnak, hogy ezt majd játszani fogom a Jánossal, mire a zenekar megkérdezte, hogy nem lehetne-e ez 30Y-dal. És az is lett végül. Beleépültünk egymás életébe. Az, hogy visszabátorodtam a prózába, hogy újra elkezdtem novellákat írni és közölni, hogy merek történeteket nem csak dalban elmesélni, az például annak az élménye, hogy a Jánossal voltam együtt nagyon sokáig. De ugyanúgy hatott a szövegírói világomra is.

H. J.: Egymás figyelmének kinyitása, ez a művészti lét egyik legnagyobb ajándéka. Addig működsz alkotóként, amíg a figyelmed terét tudod növelni és nyitni. Amikor a saját utadat járod, újra és újra ugyanazt a kört, nem tudsz abból elmozdulni, akkor nem tudsz művészileg érvényeset mutatni a világból. Egyikünk ezt tudja jobban, a másikunk meg azt. Az egyiknek a megírás bátorságára, a másiknak a megszólalás bátorságára van szüksége – így is hatottunk egymásra, ezeket csentük el egymástól. Azért olvasunk, azért nézelődünk, azért figyelünk, hogy szélesebb horizonton lássunk. A művészet egy folyamatos és végtelen beszéd a különböző kulturális produktumok között.

B. Z.: A Rájátszás alkotói szakaszát is valósíznűleg ezért zártuk most le. Az történt, hogy fölfigyeltünk arra, hogy ezt az alkotói dialógust egyre kevéssé forszírozzuk, egyre kevéssé arra tartunk. Van, amikor egy egész közösség fölismeri, hogy mindenki egy kicsit másfelé halad az alkotói kíváncsiságában.

Veres Viktor

hvg.hu: Magyarországon mintha éppen annak az ellenkezője zajlana, amit a művészet lényegéről, a nyitottságról és az odafigyelésről vallanak. A filmeseknek például azt mondják, hogy csináljanak történelmi filmeket, a színházasoknak, hogy csináljanak lírai színházat. Akik ilyet csinálnak, azokat támogatják.

H. J.: Nekem nem mondja meg senki, hogy mit csináljak, eddig sem mondta meg, és azt nem is fogadnám el. Előfordul, hogy próbálkoznak, de engem ez nem fog visszariasztani attól, hogy azt csináljam, amit szeretnék. Az egy nagy kérdés, hogy azokat a fiatalokat, akiknek nincs kialakult beszédmódja, hanem integrálódási folyamatban vannak a művészetben, egy centralizált beszédmód és elvárás mennyire befolyásol. A veszély nem rám vagy Zolira leselkedik, hanem azokra, akik a pályájuk elején vannak. Több fajta veszély is lehet. Az egyik a korrupciós veszély, amikor lepacsizom, hogy miről beszélek, legyen szó akár közéleti-, esztétikai-, kritikusi- vagy közönség-elvárásról. A gazdasági elvárás legalább olyan erős, tragikus és vészterhes, mint a közéleti vagy politikai – írj olyan könyvet, amit sok példányban el lehet adni.

B. Z.: Bármit is csinálunk, legyen az popzene vagy irodalom, azt mégis csak alkotásnak tekintjük. Az pedig alkotói-esztétikai értelemben vett elhamisodás, ha az alkotó egy olyan fajta létező vagy elképzelt elvárásnak kezd megfelelni, ami nem belülről szól. Számomra leginkább az a kérdés, hogy a fiatalok számára hallatszik-e az a belső hang, ami meg akar szólalni. Vagy már fel sem tűnik az a belső hang, mert mielőtt meghallanák, valami elnyomja azt. Igaza van Jánosnak, nem ránk leselkedik veszély, a mi esetünkben az a kérdés, hogy felmehetünk-e egy színpadra vagy nem mehetünk, kevesebbet vagy többet lehet-e hallani bennünket, ám egyébként mi a saját belső iránytűnk szerint működünk. Elég sok fiatal zenekarral találkozom, és egyre kevesebb zenekarral beszélgetek az alkotásról és egyre többen kérdezik, hogyan lehetnek sikeresek. Ez probléma, mert valamiféle, az alkotáson kívülálló dolog a céljuk, és alkotásra onnantól csak eszközként tekintenek, a dalra csak, mint eszközre néznek, ami biztosítja a sikerüket.

H. J.: Sajnos az irodalomban is megjelent ez a fajta gondolkodás. Amikor nem az a tét, hogy a világot megragadd egy műben, hanem az a tét, hogy mit tudsz egy művel elérni. Ez pedig egyértelműen sodorja az alkotókat a korrupció és a művészi hazugság irányába. Ami azért mégis csak a legnagyobb veszélye a műalkotásnak. Az, hogy köztörvényes vagy, nem érdekes művészi szempontból, az viszont igen, hogy hazudtál a műben. Hiszen minden műalkotás azért mégiscsak valamilyen igaz állításra törekszik. És amikor ezt lepacsizod hazugságra, onnan nehéz visszatérni. Ezek a nagy kérdések, és ezek nem közéleti kérdések. Amikor találkozik három író, és nem azt kérdezik meg egymástól, hogy milyen fasza dolgot írtál, hanem, hogy hány példányban fogyott a könyved, az komoly baj.

Lesz egy Rájátszás ráadás-búcsúkoncert, a szentgyörgyvári Margófeszten, augusztus 11-én.