– Ha bárhová elmehetnél az egész világon, hova mennél?
– Egy filmforgatásra.

Nem tudom, milyen élmény lehet a Babylon valakinek, aki nem filmrajongó. Annak, aki nem mozirajongó, aki nem gondolja úgy, hogy egy igazán jó film az egész világ lehet, így a filmforgatás maga a Teremtés, és hogy ez a teremtett világ egy külön univerzumban van, ahol szent őrület uralkodik, iszonyat és gyönyör egyszerre, filmzene minden hang, és a vasárnap nem a templom, hanem a stáblista. Nem tudom, milyen élmény azoknak a Babylon, akik nem hisznek ebben, de a hívők számára maga a mennyország.

Pedig pokolian mélyről indul az Oscar-díjas Damien Chazelle (Whiplash, La La Land – Kaliforniai álom, Az első ember) filmje: az első jelenetben, miközben egy élő elefántot próbálnak eljuttatni a nagy hollywoodi stúdiófőnök bulijának helyszínére, az elefánt összefossa az őt éppen noszogató munkást és vele együtt a kamerát is, ebben a jelenetben meg hosszasan eldagonyázunk, szó szerint. Nem sokkal később egy bekokainozott kakast kell eltávolítani a buliból, szóval nem lehet azt mondani, hogy Chazelle egészen biztos ízléssel és tökéletes arányérzékkel vezetne végig bennünket ezen a csaknem három és egynegyed órán. Viszont talán nem is lehetne nagyobb dicséretet elképzelni, mint hogy az elefánt ánuszára szuperközelit adó fosós jelenet ellenére is csodálatosnak nevezem a film legnagyobb részét.

Paramount Pictures

Chazelle látszólag Hollywood egyik aranykorát énekelte meg a Babylonnal, a húszas évek közepétől a harmincas évek közepéig, a némafilmek virágzásától a hangosfilmek végső győzelméig, de ez csak a látszat:

Chazelle általában a mozifilmkészítéshez írt himnuszt,

és mindenhez, ami azzal kapcsolatos. Amikor a hangosfilmek átveszik az uralmat a régi szokások felett, akkor sem a hangosfilmről akar értekezni, hanem a streamingről, vagy bármiről, ami változást okoz abban, amit a mozi hívői vasárnapi mozitiszteleteiken megszoktak és imádnak. Sokatmondó jelenet az interjú a Brad Pitt által alakított, az elmúlt százharminc év összes Igazi Nagy Filmsztárját karakterébe gyúró színésszel: végig csak Pitt arcát látjuk, és amikor a riporter rákérdez, mit gondol a hangosfilmről, Pitt egy ideig, épp csak a megszokottnál egy picivel több ideig nem válaszol, átlibeg egy elszabadult felhő az arcán, enyhén remegni kezd a keze, de végül legyűri az érzéseit, és újra a megszokott hangján azt válaszolja:

nem szabad útjába állni a fejlődésnek.

Nem szabad, de mennyire jó lenne, mondja Damien Chazelle, ha semmi nem csorbíthatná annak a varázsát, mint amikor több száz ember ül egy hatalmas vászon előtt, és együtt élik át az élményt, sem Covid, sem Netflix. Lehet, hogy furcsa egy 37 éves rendezőtől ez a „régen minden jobb volt” attitűd, de talán az igazi mozirajongás ezzel jár, öreg lélekkel.

Egyébként sem igaz, hogy a Babylon csak a filmkészítésről szólna. Szól az mindenről, nem hiába több mint három óra. Gyakrabban megesik, hogy az ember azt érzi egy túlnyújtott sorozat kapcsán, ebből inkább egy kétórás filmet kellett volna készíteni, de itt az ellentéte áll fenn: ez a film olyan, mintha egy hatrészes sorozat lenne egyben levetítve, és nagyon jó, hogy egyben. Mert ha van még értelme olyan közhelyeket használni, mint hogy érzelmi hullámvasút, akkor annak most van itt az ideje, arra az állapotra, amibe a Babylon ránt minket, és amiben úgy dobál kedvére, mint ha be se lennénk csatolva azon a bizonyos hullámvasúton.

Kezdődik az egész, ugye, a bulival, ahol még elefánt is van, hihetetlenül nagyszabású snittekkel, több száz, eszeveszett és eszeveszettül pontosan koreografált statiszta és nagy színész bulizik együtt, úgy siklik köztük a kamera, mint a cigarettafüst, ami az útját keresi a legközelebbi nyitott ablakig, őrülten hangulatos, századeleji dzsesszt játszik a zenekar – szerencsére nem a Babylon idén az egyetlen film, aminek csodás a zenéje, így nem lehet azt mondani, hogy nincs igazság, ha a zeneszerző Justin Hurwitz nem kap Oscart, szóval maradjunk annyiban, hogy nagyon megérdemelné. Teljes a káosz, és megtörténik minden, ami züllöttség a világon van, nem Babilon ez, hanem Szodoma és Gomora, de az a Szodoma és az a Gomora, amire valójában egy kicsit mindenki irigy, hogy nem lehetett ott.

Ez az első epizód a sorozatból, de mivel egyszerre daráljuk az egészet, után rögtön kezdődik is a következő, egy lánnyal (Margot Robbie), aki tudja magáról, hogy sztár, noha még soha nem játszott semmiben, de az ember vagy sztár, vagy nem az, és kész, ez szerinte nem függ a körülményektől, és egy fiúval (Diego Calva), aki ha bárhová mehetne a világon, egy filmforgatásra menne, nem elefántokat noszogatna egy buliba tartó, lerobbant csotrogányon. Egy talán soha be nem teljesülő szerelem és két karrier indul el a buli hátsó szobájában, ahol mindenfajta drognak saját asztala van, illetve az után, hogy ez a két ember elhagyja ezt a szobát, és elindul Hollywood felé.

Ahová egyiküket Brad Pitt viszi, talán nem is véletlenül: Chazelle mintha megidézné a majdnem ugyanerről, bár egészen máshogyan szóló Tarantino-filmet, a Volt egyszer egy… Hollywoodot, amelynek szintén Brad Pitt és Margot Robbie voltak a főszereplői (sőt Pitt még apacsokról is beszél egyszer, talán hogy egyértelmű legyen, Tarantinóra kell gondolni, akinél a Becstelen Brigantykban maga játszotta Aldót, az Apacsot, aki ráadásul a Tarantino-univerzumban állítólag a Volt egyszer…-ben Brad Pitt által játszott karakter apja).

Ez után jön a némafilmezésről és a befutásról szóló epizód, aztán a hangosfilmes, végül a romantikus és a maffiáról szóló részek, ami után egy formabontó, a film addigi keretei közül kilépő montázs a gyengébbek kedvéért (némiképp feleslegesen) most már egyértelművé is teszi, hogy a sztori tényleg csak metafora volt, és a főszereplők itt nem emberek voltak, hanem mozifilmek, sőt maga a Mozi, így, nagy M-mel, a Mozi itt a végzet asszonya, amit mindenki kerget, mindhalálig és szenvedéllyel.

De nemcsak sztoriban van benne ebben a filmben minden és egy kicsit több is, hanem stílusban, műfajban és főleg hangulatban, hangvételben is. Mert Chazelle így is leképezi Hollywoodot és a mozit, nemcsak a filmje tárgyaként, de a formájában is. Mindez persze hangozhatna valami kínkeserves kísérleti filmnek is, de Chazelle minden eddigi filmjénél jobban megmutatja, micsoda tehetsége van ritmushoz és a zsigeri hatáskeltéshez (amiben hihetetlenül nagy segítségére van Hurwitz zenéje, ami még a süketek lábát is beindítaná):

olyan ez a film, mint ejtőernyővel a hátunkon kiugrani egy repülőből,

és hosszú ideig csak zuhanni, tudva, hogy attól még biztonságban vagyunk, csak élvezni a szabadesés gyorsaságát és szokatlan szögből nézni a világra.

Paramount Pictures

De nemcsak ritmusról van itt szó, hanem arról is, hogy mennyire könnyedén csavarja az ujja köré a nézőt Chazelle, mennyire tökéletesen fel tudja építeni azokat a jeleneteket, amelyek igazán fontosak neki, például, hogy mennyire életbevágó, hogy elkészüljön a Tökéletes Snitt a filmben, bármi áron, meglegyen a háttérben a lemenő nap, jó legyen minden körülmény még akkor is, ha előtte statiszták haltak szörnyet a tömegjelenetben – ami zseniálisan vicces jelenetsor.

Mert egyébként, ami talán eddig nem derült ki: ez a film eszméletlenül vicces. Nem valami meta-értelemben, hanem mint egy kacagtató komédia, legalábbis addig, amíg igazán komolyra és melankolikusra nem fordul minden. De hát mondom, ez valójában egy egyben lejátszott sorozat hat része, simán belefér, hogy az egyik rész attól marad emlékezetes, hogy az embernek megfájdul a rekeszizma a hihetetlenül profin levezényelt csetlés-botlástól, a másik meg azért, mert szomorúságot, az utcai lámpákon túli, árnyas sötétségbe belesétáló álomnőket utoljára tán Hollywood fénykorában láttunk ennyire melankolikusnak.

De maradjunk most az elejénél, vagy mondjuk első kétharmadnál, amikor Chazelle úgy tud farce-t, másodpercre kiszámított, tűpontosan poentírozott komédiát rendezni, mintha világ életében ezt csinálta volna (pedig soha). Nála egy hangosfilm forgatásának banális problémái olyan viccesek tudnak lenni, hogy Rejtő Jenő elégedetten csettintene, miközben nemcsak nevettetésről van szó, de hát persze, hogy megint csak a moziról, arról, hogy ha röhejes is, de ebbe érdemes belehalni, igen, néha szó szerint is. Sőt az is megesik, hogy a fosós és hányós poénok (mert később még hányós poén is van) „bár tudnám feledni” élménye után még az altesti poénokat is a maga hasznára tudja fordítani, önironikusan, egy, a hangosfilmezésről szóló metapoénnal, nem spoilerezem most el.

Paramount Pictures

És micsoda alakítások sorakoznak a filmben! Filmrajongó legyen a talpán, aki ismeri a főszereplőt, Diego Calvát, aki nemigen játszott még angol nyelvű filmben, miközben olyan arca van, mint a Révai Nagylexikon, benne van minden. Úgy tud nézni, hogy még meg se szólal, de már fáj, vagy ha nem fáj, akkor is értesz mindent. Vagy Margot Robbie, aki úgy tud közönséges lenni, hogy annak ellenére is beleszeretsz, úgy tud szeretni, hogy tudd, ebben nincs semmi boldogság, csak bánat. Vagy Brad Pitt, aki mindenek ura, Hollywood csúcsragadozója, de mégsem öntelt egy pillanatig sem, igazi érzések munkálnak benne akkor is, ha idióta, akkor is, ha épp a legbölcsebb próféta, akit valaha láttunk, mert elfér benne mindkettő, ahogy a komolytalan amorózó és a szívszaggató kiábrándult is.

Iszonyú sok ez a film, olyan, mint úgy istenesen bezabálni valami puccos fogadáson: minden egyes falat csodálatos azt a párat kivéve, amit már a tányérra se kellett volna venni. Nem biztos, hogy újra ugyanennyit ennénk, ugyanakkor egy pillanatig sem bánjuk, hogy megtettük, sőt ha bírná a szervezetünk, bizonyos fogásokból újra vennénk. A jóleső zabálás féktelensége jellemzi a Babylont: lehet, hogy egynémely jelenet önmagában nem tetszene, önmagában olcsó, vásári, de így, ebben a csodás kompozícióban valahogy mégis minden a helyén van, minden működik, minden hat. Márpedig ez, a hatás alighanem a legfontosabb szó a moziban, a filmiparban, Hollywoodban, ebben az egész filmvallásban, amiben van szerelem, van veszély, van szex, van élvezet, van melankólia, van mámor, van fájdalom, van elkeseredettség, mind elfér a vásznon, onnan sugárzik át ránk a fénnyel.

Paramount Pictures

Egyvalamit nem mondtam még, de úgyis ki lehetett találni ennyiből: ezt a filmet moziban kell nézni, nagy vásznon, nagy hangszórókból dübörgő dzsesszel, monumentális képekkel, úgy, hogy a százhúsz mulatozó szereplő életnagyságban jelenjen meg előttünk. Fájni fog, fel fog dobni, elszomorít, felvidít, jó lesz. Igazi moziélmény lesz.

Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: