A fiú és a szürke gém története a II. világháború alatt játszódik. A nyitó jelenetben a főszereplő, Mahito, épp elveszíti édesanyját, Hiszakót a bombázás miatt. Apjával, Soicsival elhagyják Tokiót, és vidékre költöznek Hiszako húgához, Nacukóhoz, aki várandós Soicsi gyerekével. Mahitónak még arra sem volt ideje, hogy feldolgozza édesanyja elvesztését, de máris kap egy új anyát, és be kell illeszkednie a vidéki környezetbe.

A fiú találkozása a furcsa gémmel a kezdete annak az utazásnak, ami a traumafeldolgozás metaforikus folyamata – és ez az utazás látványosan gyönyörű. Kézzel festett hátterek, mesebeli tájak és lények, mintha csak az összes eddigi Ghibli-filmet gyúrták volna össze Mijazaki Hajao végső remekművében.

Van itt aranykapuval elzárt sötét barlang, amely mögött óriási cipruserdő magasodik, végeláthatatlan könyvtár egy időn kívül álló, meteor köré épült ódon toronyban, és tenger fölé magasodó moha lepte hajóroncs is, aminek otthonos belsejébe beszüremlik a holdfény.

Az álomszerű atmoszféra mindig is sajátja volt a Ghibli-filmeknek, de Mijazaki álomtöredékei ebben a filmben a legélénkebbek. Ezeket pedig bőven van ideje megcsodálni a nézőnek a történet lassú (de nem vontatott) sodrásában, miközben Mahito morális iránytűje mutatja az utat.

Az anime eseményei csak az utazás vége felé gyorsulnak fel, ehhez pedig a tökéletes aláfestő zenét – mint általában – Hiszaisi Dzsó biztosítja: a lassúbb cselekményű snitteknél főleg a melankolikus zongoraszó érvényesül, az akciójelenetekben viszont a japán zeneszerző nagyzenekarra írt futamai veszik át az irányítást. A fiú és a szürke gém megmutatja, hogy semmi sem csak fekete-fehér, és senkinek nincsenek ellenségei. Mesél az elmúlás természetességéről, az elengedésről, vagyis a szavakkal leírhatatlan mono no avare érzésről, ami a japán zenbuddhizmusnak annyira sajátja. Mijazaki tizenkettedik, utolsó utáni rendezése kétségtelenül magnum opus. Egy pacifista alkotás, ami egy olyan ember keze nyomát viseli magán, aki maga is átélte a háborút, az üzenete pedig 2023-ban aktuálisabb, mint valaha.