Március 13-án tartják a Petőfi-filmként emlegetett Most vagy soha! díszbemutatóját, ebből az apropóból adott interjút az Nlc.hu-nak Rákay Philip, a film producere, aki rögtön az elején elvetette azt a felvetést, hogy az eseményen Orbán Viktor is részt venne. A hatmilliárd forintból gazdálkodó filmben – nyugtatott meg mindenkit Rákay – nincs aktuálpolitikai mondat, és a 12 pontból nem húzta ki a sajtószabadságról szóló részt sem.

Elismerte ugyanakkor, hogy zavarja, ha a Most vagy sohát kurzusfilmként emlegetik, de a Kincsemet hozta fel példaként: „Eleinte azt is kurzusfilmezték, mert a Vajna-éra legdrágább filmje volt, pedig Herendi Gábornak annyi köze van ehhez a kurzushoz, mint nekem a harangöntéshez. Nálunk mindenkire rámondanak mindent, de miután több mint 450 ezren nézték meg a Kincsemet moziban, hirtelen mindenki elhallgatott.” Rákay azt reméli, hogy „a Most vagy soha! olyan film lesz, amit majd húsz, harminc vagy negyven év múlva is lead majd a tévé a nemzeti ünnepen, és bármikor megnézhető lesz az akkor éppen aktuális streamingszolgáltatónál.”

Százas papírzsepit javasol Rákayék Petőfi-filmjéhez a forgatókönyvíró

Kis-Szabó Márk szerint a több mint hatmilliárd forintból gazdálkodó produkció felveszi a versenyt a nagy nemzetközi alkotásokkal.

A Petőfi-film producere a Várnegyedben található irodájában beszélt arról is, hogy mivel a magyar filmek 99 százaléka évtizedek óta állami pénzből készül, van tucatnyi olyan film, amelyre hiába költöttek súlyos milliárdokat, a kutya se volt kíváncsi rá, de „érdekes módon ezen senki nem lovagol”.

Arra a kérdésre, hogy tud-e mondani három olyan filmet a Vajna-korszakból, amely nézőként elnyerte a tetszését, Rákay úgy válaszolt: „Nehezet kérsz. Megmondom őszintén, a magyar filmesek jelentős részének motivációit nem értem. Bizonyára az én hibám, de nehezen viselem, amikor a filmkészítés a rendező vagy a forgatókönyvíró számára pusztán egy öngyógyító, pszichológiai csoportterápia, többnyire állami pénzen előadva. A bántóan öncélú, üres művészkedések egy centivel sem viszik előbbre a világot.”

Elárulta, hogy a Testről és lélekről-t nem szerette, de a Saul fiában átütő erejűnek gondolta az ötletet, hogy szubjektív kamerával kísérték végig a történetet.

Megőrül viszont „a magyar alkotásoktól, amelyekben öncélú, szocióba oltott nyomorpornóként azt kell néznem, hogy a magyar nép alávaló alkoholistákból és kiröhögni való vidéki bunkókból álló banda”, és mint mondta, az ilyen filmektől eret vág, és ha rajta múlna, egy forintot sem költene rájuk. Ezen a ponton pedig egy Demeter Szilárdtól ismerős gondolatmenetbe kezdett. (A Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója egy 2021-es interjúban mondta azt, hogy „ha rajtam állna, akkor a magyar irodalom nyolcvan százalékát valószínűleg kukáznám, tehát azt mondanám, hogy sajnos nem jó”.)

Rákay Philip a film területére vetítve mindezt azt mondta: „Megkockáztatom, hogy az elmúlt harmincnégy évben a magyar mozifilmek 70 százalékát csöndesen a kukába lehetne dobni, észre sem venné senki.” Mint fogalmazott, elég volt már abból, hogy „a filmszakma állandóan görbe tükröt akar tartani a magyarok elé”.

Rákay Philip úgy gondolja, hogy az ember a hazájáért sokféleképpen tehet, és számára a filmkészítés talán a legszebb módja ennek. „Ha választhatnék, egész hátralévő életemben – reggeltől estig – filmeken gondolkodnék, kutatnám az ezzel kapcsolatos történeteket, és aztán meg is valósítanám őket” – mondta. Hogy miért nem teszi mégis ezt? Mert úgy gondolja, hogy „a közélet ütközeteiben” még szükség van rá.