Hosszú interjút adott a Forbesnak Bodó Viktor, aki tavaly ősszel a Jurányi Házban elindította a Budapesti Színészképzőt. Erről azt mondta, az övék a Színház- és Filmművészeti Egyetemhez képest kicsi színészakadémia, még ha ugyanúgy egyetemi szintű is a képzés.

„Az órarendünk majdnem ugyanaz, mint az egyetemen, sőt nálunk minden reggel van valamilyen típusú mozgás. Az első évfolyam második trimeszterénél tartunk. És megvan mind a tizenhat hallgató, aki kezdett, pedig nagyon szigorúak a szabályok: legfeljebb hatszor hiányozhatnak igazolatlanul, és ha alkohol- vagy drogprobléma merül fel, azonnal vége. Nyilván adunk tanácsot nekik, ha szükségük van rá, és beszélgetünk velük arról, hogy hova fordulhatnak az efféle problémákkal, de nulla toleranciát hirdettünk. Jól tartják. Valójában csak a szabályok világosak és tiszták, a légkör nem ilyen rideg és kemény” – mesélt a működésről Bodó.

A színész-rendező hosszabban beszélt a saját előadásairól is:.

Egyébként szinte mindig felmerül, hogy jó lenne filmre vinni egy-egy előadásomat. Különböző producerekkel ültem már le, és hallgattam őket, de ugye mi feketelistán vagyunk, állami támogatást nem kapunk. Kis pénzeket lehetne innen-onnan szerezni, de amikor eljutunk odáig, hogy kiszámoljuk, mennyi lenne egy film költségvetése, ezek a beszélgetések barátságosan véget érnek.”

Arra a kérdésre, hogy mennyire kilátástalan a magyar színházi szcénában dolgozók élete, azt válaszolta:

„Sokszor ha megkérdezek egy tehetséges fiatalt, az derül ki, hogy fogalma sincs, mi lesz a következő munkája, majd lehet, hogy jövőre lesz pályázat, amiből létrehozhatnak valami produkciót. Én elég szerencsés vagyok, mert visszajárok nyugat-európai színházakba is, és nagyjából két évre előre tudom, hogy ott mit fogok rendezni. Itthon hatalmasak a differenciák a kivételezett helyzetben lévő színházak és a többi társulat tagjainak anyagi helyzete között, és persze ugyanez jellemző a filmiparra is. Az egész annyira abnormális, nem is tudom, hogyan lehet róla jól beszélni. Egy pályakezdő színházi fizetésből a lakásbérlet és a rezsi után a büfészámla kifizetése is gondot okoz, ami igazán méltatlan.”

A kivételezett helyeken játszott kurzusdarabokat Bodó többnyire hanyagolja, de azért van, amit megnézett volna:

Vannak alkotások, amiket fölösleges megnézni, mert csupa giccs, cicoma, szakmaiatlanság és pénzherdálás mind. Így is alig jutok el arra, amire szeretnék, kár lenne az időt pazarolni, hogy utána bosszankodjak. De azt már félig megbántam, hogy megfogadtam: az SZFE-re nem teszem be a lábam. Mert vannak osztályok, akiknek a vizsgáját megnéztem volna.”

A magyarországi színházi előadások minőségéről azonban nincs valami jó véleménnyel:

„Ez az ország be van zárulva a maga kicsit idejétmúlt esztétikájába, ezért a színház bátortalan, biztosra megy, fél, hogy elveszíti a közönségét. Pedig a nézők egyik fele vágyik rá, hogy történjen valami friss, más és új. Sok színházban nincs semmi tudatosság, összevissza mindenféle darabok szerepelnek a repertoárban. Nem kell messze menni, elég Bécsig, ahol nagyon máshol tart az esztétika, és a független színház is sokkal megbecsültebb. Márpedig az igazi progresszivitás mindig a függetlenektől jön.”

És hogy mi lehet ennek az oka?

Nálunk történt valami, ami miatt általános jelenség a színházban az enerváltság. Ebben biztos benne van a reményvesztettség, a tüntetéssorozatok eredménytelensége, a nagy pillanatok utáni csalódás”

– véli Bodó, aki néhány előremutató külföldi példát is felemlít, például a prágai nemzetit.

Prágában a Nemzeti Színházat odaadták két fiatalnak, ez olyan, mintha itthon a Nemzetit mondjuk Hegymegi Máté és Kovács D. Dani kapná meg, azzal, hogy csinálják, ahogy jónak látják, a hatalom nem ugat bele, a srácoknak úgyis most van energiájuk és elképzeléseik, nincs még bennük az állandó kompromisszumkészség. Ez Magyarországon jelen állás szerint elképzelhetetlen”

– összegezte a szomorú hazai viszonyokat a színész-rendező.