: Dr. Andrásovits Nándor hajóskapitány (egy kocka a kapitány 8 mm-es filmjéből)

A Nádas Pétertől kölcsönzött cím nem véletlen. A regény nagy elbeszélése emlékezetfolyamokból, egyéni történetek csomópontok köré szerveződő, de egymás mellé rendelődő sokaságából épül fel -- akárcsak Forgács műve, akinél a történeteket a hét országon és kultúrán keresztül hömpölygő, hét nyelven „fecsegő” Duna fűzi össze. (Bár itt inkább az elhallgatott mélység szólal meg -- hogy a további közhelyeket, mint a folyó elválasztó-összekötő jellegét vagy az élet-halál jelképiségét most ne is említsük.)

A Lumúban bemutatott anyag, Forgács Péter és a Labyrint Project Dunai exodus -- a folyó beszédes áramlatai című kiállítása először 2002-ben Los Angelesben, a Paul Getty Múzeumban volt látható. A projekt a művész azonos című, 1998-ban készített filmjén alapul, s bár az nem része a Privát Magyarország sorozatnak, mégis számos ponton kapcsolódik hozzá. Ugyanúgy talált anyagból, amatőrfilmek felhasználásával készült, s a zenéjét is Szemző Tibor szerezte. Forgács azonban a film lineáris idejét túlságosan kötöttnek érezte, ezért a múzeumi változatban -- melynek ötletadója Varga János volt -- a művet megnyitotta a befogadó számára: annyit s olyan mértékben tapasztal meg a majd 500 órás, temérdek kutatáson alapuló dokumentumanyagból, amennyit jónak lát. Ennek megfelelően a projekt több rétegből áll.

A látogató először L. F. Marsigli Danubius Pannonico-Mysticus című, 1726-ban keletkezett, tudományos aprólékossággal feldolgozott Duna-monográfiájából láthat részleteket: térképeket a folyó egy-egy részéről, vagy olyan hungarikumot, mint egy gólyafészek. A három évszázaddal ezelőtt élt utazó művének szerepeltetése itt arra szolgál, hogy kidomborítsa Forgács más irányú, de hasonlóan gyűjtögető, kutakodó szemléletét. A következő lépésben megismerkedünk azzal a három történetszállal, amely 1939--1940-ben véletlenszerűen egybecsomózódott, s összekötötte egymásról mit sem sejtő emberek életét. A falra montírozott hatalmas táblázat -- a Duna folyásának megfelelően -- balról jobbra mutatja szlovák és magyar zsidók azon exodusát, amikor körülbelül ezer ember a feltartóztathatatlanul közelgő, elkerülhetetlen vég elől egy ismeretlen jövő felé hajózott a Duna deltája (majd Palesztina) felé. Alattuk, jobbról balra -- a folyón felfelé -- besszarábiai németek egy csoportjának utazása követhető nyomon, akiket a szovjet--német paktumnak megfelelően visszatelepítettek anyaföldjükre. A két utazást a bérelt folyami gőzös, az Erzsébet királyné és annak kapitánya, az amatőrfilmes Andrásovits Nándor hajóskapitány személye köti össze. És e „szereplők” múlt- és jelenbeli története, melyeket nemcsak a helyszínen, hanem egy website-on (www.danube-exodus.hu) is nyomon követhetünk.

A három történetszálhoz kép- és hanganyagon (videointerjú, filmrészletek) és írott szövegeken keresztül közelíthetünk. Míg a történeti munkák, a korabeli filmfelvételek a kor megértésében segítenek, az egyidejű naplókból, visszaemlékezésekből vagy a későbbi interjúkból nemcsak az emlékezet egyéni, hanem a történelem relatív természetére is következtethetünk. Nemcsak az Erzsébet királynőn eltöltött harmincöt nap, a zsidó mentőakció személyes emlékei (két egykorú napló, egy visszaemlékezés és a kapitány filmje) nem konvergálnak, hanem az első bécsi döntés nyomán létrejött konzultációt -- Teleki Pál a csehszlovák állam képviselőivel tárgyal a Szent Imre hajó fedélzetén -- dokumentáló Andrásovits-film kockái (izgatott, öltönyös urak egyszerre beszélnek) sem igazodnak tökéletesen a múlt eseményeihez kötődő elképzeléseinkhez. Ebben a mátrixban ugyanolyan súlya van a felvidéki bevonulást megörökítő színes filmnek, a hajó és a hajóskapitány történetének, az utasok sorsának -- mindannak, amit a megfoghatatlan véletlen irányít. S ott bújnak mögöttük már nem dokumentált, más, egyéni történetek: azoké a lengyeléké, akiket kitelepítettek, hogy a visszatérő besszarábiai németeknek legyen hol lakniuk, azoké a szlovák zsidóké, akik nem fértek fel a hajóra. A repatriált német férfiaké, akiket a nácik rögtön a harcmezőre küldtek, s az új hazát építő, anyagi helyzetük és cionista/ortodox/makkabista elveik szerint megosztott zsidóké is. A nagyteremben ezekből a sorsokból emel ki néhányat Forgács: oldalt, a különválasztott német és zsidó részben számítógépen ismerkedhetünk meg például Helmut Fink és Ella Fano vagy Ilsa Menzel és Askenázi Bözsi történetével.

Amitől mégis több mindez egy roppant érdekes, mikrotörténelmi összefoglalónál, az a nagyterem hatalmas, tizenöt méter hosszú, öt részből álló, szélein kissé beforduló képernyőjére vetülő képfragmentum-panoráma -- amelyre érintőképernyő segítségével magunk választhatjuk ki az éppen futó látványt. Az adott „klipek” a Dunai exodus képi és zenei remixei, hangszerelt történet- és látványeffektek; az egyéni narratívák töredékeiből építkező, tükröződő, egyszerre felbukkanó, egymásba úszó művészi összegzései. S ahogy a privát történeteket elnyomja a folyó robaja: letaglózó, lenyűgöző élmény. Ne kerteljünk: művészet. (Megtekinthető: március 19-ig.)

Dékei Kriszta  (Műértő - 2006. március)