Az áru- és tényező-piacok világméretű integrációjaként értelmezhető globalizáció átalakítja a közhatalom gyakorlásának monopóliumával felruházott állam feladatit és képességeit. A tőke- és árupiacok EU és WTO által intézményesített szabályozása (liberalizációja) következtében csökken az állami gazdaság-koordináció mozgástere.

Mit tehet – és mit nem tehet – ilyen körülmények között az állam? Hol húzódnak a szuverenitás új határai? Vajon a globalizáció csak hátráltatja, vagy – bizonyos feltételek mellett akár – segítheti is az állami gazdaság-fejlesztést?

A tanulmány

A tanulmányt itt tudja letölteni!

A neoklasszikus közgazdaságtan alapfeltevése szerint a liberalizált tényezőáramlás segíti a gazdasági fejlődést, mivel kiegyenlítő hatást gyakorol az eltérő tényezőadottságú országokra. A baloldali strukturalista irányzatok ellenben azt állítják, hogy a szabad tényező-áramláson keresztül legalább annyi erőforrás áramlik ki a fejlődő országokból, mint amennyi odaérkezik. Az állami szerepvállalásról szóló viták fókuszában ma többnyire nem az állam-piac dichotómia áll, hanem az állami beavatkozás formája és hatékonysága. A piacteremtés politikai-társadalmi folyamatai továbbra is állami ellenőrzés mellett zajlanak, a különbség legfeljebb az, hogy a nemzetállamok is egyre erősebb nemzetközi struktúrákba szerveződnek. Aki be tud tagozódni a globális intézmények működésébe, annak nőnek a cselekvési alternatívái.

A kelet-közép-európai posztkommunista gazdasági átalakulás változó mértékben támaszkodik a külföldön működő tőkére. Az alaptendencia a KMT növekvő jelenléte és a passzív és célzott KMT-alapú stratégia közötti oszcillálás. Pontosabban a kelet-közép-európai államok azt a – globalizáció körülményei között teljesen racionális, és ezért mind általánosabbá váló – stratégiát választották, hogy korlátozott gazdaságpolitikai lehetőségeiket felismerve egy olyan intézményi keretbe igyekeztek magukat integrálni, amely méreteinél és fejlettségénél fogva sokkal jobb érdekérvényesítő képességekkel rendelkezik a globális piaci erőkkel szemben. Szelektálását és szabályozását nem az önálló nemzeti szintű gazdaságfejlesztő politika végzi el egyedül, hanem a szélesebb intézményi keret – az EU – által kikényszerített gazdaságpolitikai modell és szabályozás.

A társadalmi fejlődéshez és a világgazdasági felzárkózáshoz nem csupán addicionális erőforrásokra, hanem azokat felhasználni képes intézményekre is szükség van szükség. Az igazi kérdést jellemzően nem az addicionális források mennyisége, hanem a fogadó országok abszorpciós képessége jelenti.

Az alulintézményesített, de az EU-hoz szorosan kötődő Kelet-Közép-Európában az államot az önálló stratégia-alkotásra képes, jellemzően relatív túlhatalommal rendelkező, minden más társadalmi csoportot nagymértékben befolyásoló politikai elitek ellenőrzik. A Brüsszelnek való megfelelés igénye a racionális államháztartási gazdálkodás melletti érvként értelmeződik, még ha nem is mindig tulajdonítanak neki túlzottan nagy normatív jelentőséget. Ám az Unión kívül pusztítóbbak a világgazdasági viharok, ami önmagában fegyelmező erővel bír egy félperiférikus helyzetű országban.