A technológiai forradalom minden korábbinál jobban felgyorsult a kilencvenes években, számos biztonsági kérdést fölvet, s ezek egy része a külpolitikai stratégiával is érintkezik. Különbséget kell tenni a belföldi technológiai bázis biztonsága és a külfölddel fenntartott technológiai kapcsolatok biztonsága között.
Az első esetben elsősorban a belföldi ráfordításokkal, kiemelten pedig állami oktatási és kutatási kiadásokkal létrehozott technológiai kapacitások és ismeretek védelméről van szó, ezek inkább államigazgatási, honvédelmi, részben feltétlenül állambiztonsági feladatok. Közéjük tartozik a szövetségesi rendszeren belül védelmet élvező kapacitások és ismeretek biztonságának garantálása is.
A külfölddel fenntartott technológiai kapcsolatok biztonsága erős külpolitikai és külkapcsolati hátteret feltételez. Itt ugyanis a kormányzatnak garantálnia kell a technológiai ismeretek, erőforrások, termékek és minden kapcsolódó érték zavartalan áramlását mindkét irányban.
A magyar technológiabiztonsággal kapcsolatos elképzelések a külpolitikában az elmúlt években nem kaptak nagy súlyt. Ebben szerepe volt a szűk nemzeti mozgástérnek a magyar csúcstechnológiai szektor NATO-n és az EU-n belüli csekély súlyával összefüggésben. Részben pedig közrejátszott benne az a körülmény is, hogy ezek a stratégiai és gazdasági szövetségesi rendszerek meglehetősen magas fokon garantálják a magyar technológiabiztonságot, tehát ezt a kérdéskört nem kellett nemzeti hatáskörben is valóban kiemelkedő figyelemmel kísérni.
Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, mintha a magyar kormányzatnak a jövőben is le kellene mondania a technológiabiztonsággal kapcsolatos gondolkodásról. A többi között az Európán belül továbbra sem enyhülő s az új tagországok között különösen erős K+F- és innovációs verseny, a Balkánon és Kelet-Európában még jócskán bővíthető magyar befektetői (s így bizonyos részben feltétlenül stratégiai) pozíciók, illetve a fentebb említett világpolitikai tényezők miatt szükséges felvázolni a stratégiai lehetőségeket a technológiabiztonság tekintetében is.
A magyar külpolitikai mozgástér a nemzeti innovációs rendszer felől nézve korlátozottnak látszik, ez viszont nem jelent hátrányt. Ez a rendszer (szektor) ugyanis ma már különösen sok szálon kötődik az Egyesült Államok és Nyugat-Európa kutató-fejlesztő szervezeteihez, illetve – kisebb mértékben – vállalataihoz, és más földrajzi területeken csak ritkán tart fenn, illetve keres komolyabb kapcsolatokat. A nemzeti innovációs rendszer fontos szereplői számára így nem ígérne stratégiai hasznokat, ha a magyar külpolitika esetleg mozgásterének komolyabb bővítésére törekedne, és a NATO-n kívül erőteljesebb saját kezdeményezésekre vállalkozna.
A balkáni térség a szektor számára egyelőre nem kínál érdemleges együttműködési (akár pedig terjeszkedési) lehetőségeket. Oroszország és Ukrajna (esetleg még Fehéroroszország) technológiai szempontból jóval ígéretesebb partner lehetne, de ebben az irányban nagyobbak a kockázati tényezők is. Ugyanakkor ezek az országok olyan területeken rendelkeznek nemzetközileg is nagyra értékelt K+F- és technológiai potenciállal, ahol a magyar K+F- és innovációs szervezetek csak kismértékben vannak vagy sehogy sincsenek jelen.
