Creative Commons

"Bár Halloween végeztével hirtelen egész Tokiót elborították a mikulásvirágok és a karácsonyfák, maga a karácsony nem érdemel túl sok említést.
A Szenteste jött és szinte észrevétlenül elmúlt, hogy már másnap munkát adjon a kirakatrendezőknek, akik pillanatok alatt az egész város képét átformálták. Egész Tokió az újévi készülődés lázában égett.

Habár minden nagyobb áruházban és téren karácsonyfába valamint piros-zöld virágokba botlottam, az adventi hangulat idén teljesen elkerült.

Azt, hogy tényleg karácsony lesz, a tokiói Disneylandben kezdtem először felfogni, ahova december közepén mentem el Naoko sannal, 10 évvel ezelőtti japántanárnőmmel. Az ő javaslatára egész korán indultunk. Nekem fogalmam sem volt, mi a csudát fogunk csinálni egy kültéri vidámparkban reggel 9-től este 9-ig, de aztán elég hamar meggyőződhettem róla, hogy hasznos volt a hajnali indulás. A népszerű attrakciókra már délben elfogytak az úgynevezett „first-pass”-ok, amikkel egy bizonyos időintervallumban sorbanállás nélkül lehet bejutni. Aki mégis részesülni akart a látványban, az gyakran másfél-két órát várakozott a hidegben.

Mivel hétköznap volt és még nem kezdődött el az iskolai szünet, állítólag nem is voltak olyan sokan. Nekem mindenesetre elképesztő tömegnek tűnt az a rengeteg ember, aki mind a karácsony alkalmából átdolgozott attrakciók és a karácsonyi parádé kedvéért érkezett. Én ugyan a Disney filmek tizedét sem ismerem, de hamar magával ragadott az a minden apró részletre kiterjedő figyelmesség, amivel a programokat kidolgozták. Reggel még mindenre kíváncsi voltam, repültem a világűrben, hajókáztam Dél-Afrikában, vonaton körbeutaztam Amerikát, de az életem első és remélhetőleg utolsó hullámvasútélménye után – forgó gyomorral és remegő lábakkal – már inkább a gyerekeknek szóló mutatványok vonzottak. Elkápráztatott a szellemvasút, ahol a hold előtt kivételesen a rénszarvasszánon ücsörgő Mikulás vágtatott át, és a temetői sírkövek mögül előbújó szellemek mind piros sapkát viselve énekeltek. A világ minden népviseletét felvonultató babaházban csónakázva pedig nem tudtam betelni a kimonós, száriba öltözött, fejükön gyümölcskosarat hordó, eszkimó vagy indián babák látványával, akik táncolva énekelték a Jingle Bellt míg a velük lévő – szinte élethű - elefántok, kutyák vagy éppen krokodilok ütemesen lóbálták az ormányukat, ingatták a fejüket. Ekkor éreztem először, hogy mégis hamarosan karácsony van.

Ezt az érzésemet csak fokozta a déli és esti parádé, ahol karácsonyi díszkivilágításban, hatalmas katicabogarakon, hajókon vagy hattyúkon – karácsonyi dalok kíséretében – felvonult a Disneyvilág apraja-nagyja.
 
Az élmény napokig melengette bennem a karácsonyi hangulatot, de nem a láng nem volt elég, hogy kitartson még 10 napig. Szerencsére közben véletlenül bepottyantam egy színházba, ahol Dickens Karácsonyi Ének-ét játszották olyan bájosan, hogy még a könnyem is kicsordult. Az előadás után a színpadmenedzserrel és színházvezetővel vacsoráztunk, akik elmesélték, hogy már lassan 20 éve minden karácsony előtt színre viszik ezt a darabot, ami még a japánok számára is érzékeltetni tudja, mit jelent a nyugatiak számára a szeretet ünnepe. Jézus születésével, az angyalokkal és egyéb keresztény elemekkel a japánok többsége nem tud mit kezdeni.

Az okos boltosok persze a karácsonyt itt is ünneppé tették, bizonyos szempontból a szeretet, de leginkább a szerelem ünnepévé. Sokan partyt rendeznek odahaza, ami kissé összemosódik az évzáró vígassággal is, mindenesetre lehet apró ajándékokat, kéztörlőt, süteményt, mécseseket osztogatni, na meg – az amerikai szokást átvéve – Kentucky fried chickent vagy Mcdonald’s-os rántottcsirkét ropogtatni.

A boltok legnagyobb forgalma azonban a szerelmesek vásárlásaiból származik. Maga a Szenteste leginkább a párocskáké, akik mintha egy második Valentin napot ülnének, feltétlenül étteremben, meghitten ünnepelnek, miközben méregdrága ajándékokkal és plüssállatokkal halmozzák el egymást. Különösen a lehetetlen színű plüssmackók iránt fedeztem fel elképesztő keresletet...

Creative Commons

...Karácsony után újraindultak a dolgos hétköznapok, és öt napon keresztül minden délutánomat és estémet 10-ig, fél 11-ig a pékségben töltöttem. A pékmester örült, hogy talált valakit, akit nem szólít el az újévi készülődés.

Japánban ugyanis az újév – az O-Shougatsu (ejtsd osógacu) - a nagy ünnep. Lényegét tekintve a mi karácsonyunkhoz hasonlítható, amikor egy hétre - tíz napra bezárnak a gyárak, mindenki hazautazik a családjához, kihal az egész város.
 
Hagyománytisztelő családoknál a készülődés már december közepén elkezdődik. A lakásokat és házakat aprólékosan kitakarítják, a házi buddhista oltárra friss virágcsokor kerül, az épületek sarkaiba vagy bejáratainak két oldalára pedig japán fenyőt állítanak (a szokás neve kadomatsu, azaz kapu-fenyő). A házak falát, az ajtókat gyakran díszítik rizsszalmából font koszorúk (shimenawa). "

A teljes cikk a SzívemcsücskeJapán blogban olvasható.