Creative Commons

“Levelem elején be kell valljak valamit. Én még életemben nem hagytam el az európai kontinenst, ezért sokan a baráti és családi körömben nem tartottak épeszűnek, hogy pont egy olyan útra fizetek be, amit még a túraszervező cég is egyedülállónak nevez. Persze én is úgy voltam vele, mint bárki más, ez csak marketingfogás, de meggyőződtem róla, hogy ez a túra valóban egyedülálló.

Én természetfotózni készültem Latin-Amerikába és mivel Endre bevallása szerint rengeteg madárral és nagyvaddal lehet a Moszkító-parton találkozni, hajlottam a túrára. No persze ez a túra nem klasszikus fotótúra, mert az egész elég mobilis volt. Folyamatosan mozgásban voltunk, nem volt lehetőség arra, hogy várjuk a legjobb pillanatot. Ha csónakunk és a tukánok találkoztak, akkor emelni kellett a gépet és tüzelni. Nem volt igazi fotóstúra, de azért majd 15 000 képet így is sikerült bő 3 hét alatt ellőnöm. Jöjjenek hát a részletek…

Az érkezés valóban kemény volt, még ha én nem is éltem meg olyan durvának, ahogy azt Endre odakintről leírta. A tény attól tény marad, a tegucigalpai reptér elég veszedelmes, már ami a landolást illeti. Ennyi csatlakozást követően nem csoda, hogy csomagjaink hiányosan érkeztek meg. Emiatt plusz egy napot rostokoltunk a főváros és környékén, de nem éreztem elvesztegetettnek az időt. A latin hangulat számomra teljesen ismeretlen volt, ezért nagyon megtetszett Tegus (a helyiek csak így hívják) légköre. Persze a második napon már nagyon terhes volt a folyamatos ricsaj és a csirkebuszok irgalmatlan benzingőze. A plusz napunkat két apró falucska, Valle de Angeles és Santa Lucia megismerésével töltöttük. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen kedves koloniális stílusú falvak rejtőzhetnek Honduras hegyei között. Olyan, mintha Toszkána hegyei között barangoltunk volna.

Estére megérkezett a csomag, így egy esti kocsmatúra után másnap hajnalban már Juticalpa felé tartottunk. Tegus ronda város, de a fekvése fenomenális. Köderdőkön át haladtunk úgy 3 órán át egy egészen kényelmes busszal, mire beértünk Juticalpa városába. Itt naptej vadászatba kezdtünk, mert azt mindketten elfelejtettük, azonban végül letettünk róla, mivel errefelé nem divat annak használata, ezért a naptej ára horror, majdnem 3000 forint.

A pályaudvar annyira kaotikus, amennyire csak lehet. Lökdösődés, benzingőz és furcsán minket kémlelő szempárok. Ez nem éppen Honduras turisztikai központja, a palestinai busz meg még úgy sem. Szerencsére korán kiértünk, így lett ülőhelyünk. Sajnos ezeket a buszokat nem az én 185 centimre és 100 kilómra tervezték, így eléggé kényelmetlen utazásnak néztünk elébe…"

A teljes cikk a Kalandtúra-blogban olvasható