Örökös útitársammal volt olyan szerencsénk, hogy ki tudtuk magunkat vonni a forgalomból fél évre. Elhatároztuk, hogy nyakukba vesszük a világot, és meg sem állunk a Hobbitok földjéig. Mivel a repülőjegy megvétele után szinte alig maradt pénzünk, tudtuk, hogy munkát kell találnunk, ahogy landol a gépünk. Magyar állampolgár kiválthat szezonális munkákra feljogosító engedélyt, így – Ausztráliával ellentétben – Új-Zélandon kisebb fizetésre is számíthattunk azért. Az út alatt végig elvállaltunk kisebb-nagyobb munkákat: almadobozolást, kivigyümölcs szedést, autómosást, takarítást, tűzifagyűjtést… mindig azt, ami épp adódott, közlekedésre pedig nem kellett költeni, hiszen az első perctől az utolsóig stoppoltunk.

Kattintson a képre, ha többre is kíváncsi

Márkus Ágnes

A repülőből olyan volt a táj, mint egy Van Gogh festmény, odalent pedig még annál is szebb. A Déli-sziget második legnagyobb városába, a gyönyörű Dunedinbe érkeztünk, ám – pénzünk alig lévén – azonnal fel is kerekedtünk (szigorúan stoppal) Alexandra városkába, ahol akkor volt az almaszezon. Két hét fizikailag megterhelő, lelkileg felemelő almadobozolás után ideje volt továbbindulni, hiszen a világ – szerintünk – leggyönyörűbb országában rengeteg a látnivaló. Egy idős, mogorvának tűnő bácsika vett fel minket, aki először hozzánk sem akart szólni, az út végére viszont – Wanaka volt a célállomás – úgy összebarátkoztunk, hogy végül meghívott magukhoz, és mire szülővárosába értünk, a felesége már melegítő matraccal lefedett ágyakkal, frissen mosott törölközőkkel és meleg vacsorával várt ránk.  Ez egyébként – a mi tapasztalataink szerint legalábbis – általánosságban jellemző a Kiwi emberekre; mérhetetlenül segítőkészek, nem feltételezik az emberről, hogy baltás gyilkos (épp ezért a legtöbb, amit várnunk kellett stoppoláskor, 13 perc volt), gondolkodás nélkül odaadják a lakáskulcsot, mondván, ne legyünk az ő időbeosztásukhoz kötve.

Wanakát sokszor a világ extrémsport fővárosához, az alig 120 kilométerre, délnyugatra található Queenstownhoz hasonlítják. Valóban, mindkét városra a hangulatos utcácskák, a tópartján (Queenstown a Wakatipu-tó, míg Wanaka a Wanaka-tó partján fekszik) sorakozó, mennyei fish&chipset árusító kifőzdék, a túraboltok sokasága jellemző. Wanakában nagyobb a csend, a nyugalom, nem rohangál minden sarkon a bungee-jumping adrenalinjára váró turistacsoport, Queenstown felett viszont ott tornyosul a lélegzetelállítóan gyönyörű Remarkables hegység, ráadásul a legtöbb helyen kiváló szállások, éttermek és szolgáltatások várják az utazókat, a legtöbb helyen pedig a bankkártyás fizetés is lehetséges.

Queenstowntól 290 kilométerre, délnyugatra található a Fjordland Nemzeti Park, annak északi csücskében pedig a már-már nem evilági, semmihez sem hasonlíthatóan gyönyörű Milford Sound. Itt lehetőség van hajós kirándulást tenni (a hajó mellett delfinek ugrálnak olyan magasra, hogy ha nagyobbat nyújtózkodunk, akár meg is simogathatjuk őket), de a bátrabbak felkerekedhetnek Új-Zéland egyik leghíresebb túraútvonalán, a Milford Tracken (általában néhány héttel-hónappal előre érdemes kiváltani rá a nemzeti parkba a belépőjegyet, illetve, ha a hosszabb útvonalat választjuk, lefoglalni a szállást).

Még több fotó galériánkban, kattintson ide!

Márkus Ágnes

A sziget másik oldalára átstoppolva jutottunk el a Déli-sziget legnagyobb városába, Christchurch-be, amelyet az Avon-folyó szel át, és ahol az ember úgy érzi, Angliába csöppent, különösen a belvárosban, amelynek fő nevezetessége a ChristChurch katedrális, a Cathedral Square-en. Az épületek, a várost keresztül-kasul szelő, régi korokat idéző villamos, a folyón evező, a turistákat ladikján szállító csónakosok… ez itt tényleg egy kis szelet Anglia!

Christchurch-től 183 kilométerre, északkeletre található egy sokak által az új-zélandi kirándulásukból méltatlanul kihagyott városka, Kaikoura, a bálnanéző túrák városa. Itt nem túl borsos árú, fizetett hajóutakra lehet elmenni és igen nagy eséllyel láthatunk ámbrás cetet – többnyire nem is egyet. Elmondhatatlan élmény, amikor az embertől alig pár méterre jön fel levegőért egy ilyen óriás, néz vele farkasszemet, majd merül el, vissza a mélybe, hogy akár 2000 méter mélyen óriás tintahalra vadásszon...

Több hónap is kevés lenne Új-Zéland két fő szigetének bebarangolására, hiszen oly sok még a látnivaló, és ezer oldal sem adná vissza azt a rengeteg élményt, amiben az embernek itt része lehet. Van egy mondás, miszerint aki egyszer ellátogat Új-Zélandra, az menthetetlenül beleszeret… nos, ebben nem tévedtek nagyot. Mi is visszavágyunk, és még nem nagyon találkoztunk olyan utazóval, aki ne szeretett volna bele a Csendes-óceán egyik legszebb kincsébe.

M. Ágnes