Rá kell még röccenni. És nem csak nekem, belevetettem volna magam már a lengyel-görögbe is péntek délután, ha a Zappában nem bénáztak volna a kivetítővel, mire felállították, már vége volt, a fehér vászon amúgy sem jól viselte a nappali világosságot. A Mikszáthra tehát csak sötétedés után ajánlatos menni meccsnézős sörözésre, borozásra, illetve, ha sok pénze van az embernek. Nem keveset hagytunk ott négy órás hiábavaló ücsörgés után.

A horvát meccs közben vasárnap este úgy döntöttem, hogy nem fogom őket csúfolni a mezük miatt. Nem a három gól az oka, hanem mert hozzászokott a szemem, és végül nem ők tehetnek róla. A középkorban se stílustanácsadók állították csatarendbe a férfiakat, és kétségtelen, hogy nem csak azok ott lent huszonketten a gyepen gondolják úgy, hogy ez háború.

Spanyol-olasz harcosok

AP / Michael Sohn

Mivel pacifista vagyok, - és csaj - ezért érzékenyen érint a mezráncigálás, nem beszélve a könyöklésről, és a rugdalózásról. Közben meg egy-egy „harcos” földre kerül, és nyüszög, mert bibis lett valamije. Fura ez a pasis sport, és még furábbak közben a reklámok: egy sör promóban egy jófejnek hangzó csaj – ugyancsak pacifista lehet, legalábbis a párkapcsolati harcokat tekintve – elmondja, hogy mennyire megérdemlik a férfiak ezt a három hetet, és tessék őket békén hagyni. Őket meg a sörüket. Meg a tévéjüket. Utána jön a falfestékszpot, melyben a muja fiúját letakarja az agilis nőszemély az egész berendezéssel együtt, és kifesti a lakást. Egyesegyedül, a végén egy sokkal jobb pasit is kap vissza, aki csodálattal tapogatja a mályvaszínű falakat. Vajon a lepel alatt bekapcsolja a dolgos asszonka a tévét, és sört ad „ura” kezibe, amíg renoválja a közös otthont?

Ilyen gondolatok foglalkoztatnak a félidőben, mert bevallom töredelmesen a német-portugál és az olasz-spanyolon kívül eddig nemigen kötöttek le a meccsek.  Mindkettőn mindkettőnek drukkoltam, a portugáloknál Ronaldo egyáltalán nem győzött meg, akkor inkább az a szőke melírozott – hogyhívják?, a németeknél még mindig Schweinesteiger nevén röhögök, meg azon, hogy Özilnek vajon mikor esnek ki a szemei.

Balotellit viszont sajnálom. Kegyetlen ez a világ, botlik egyet, lecserélik, a csere meg azonnal becsavar egy gólt. Ájáj. Milyen érzés lehet ülni ott kint a padon, és örülni a saját csapata góljának. Egy centit vágtak a férfiasságából, és ez még úgy sem vigasz, hogy neki nem árthat, mert feka. Kikérem magamnak, azaz neki. Mindenesetre kemény lehet ez a team-fíling. Torresnek is először az volt, aztán egy egomán helyzet után visszavett magából. Én vajon beleférnék a bőrömbe a pályán? Utoljára hetedikes koromban fociztam, a legjobb barátnőm beparancsolt a kertvárosi grundra az osztálytárs fiúkkal. Fogalmam sincs mi történt ott, maradandó élmény nem lehetett, de talán pont annyira éreztem hülyének magam, hogy többé ne próbálkozzam. Milyen égés, ha passzol az ember, és nem tudja elrúgni a csatárig, vagy neki passzolnak és elbukik a lasztiban.

Úgy tűnik, egy csomó frusztrációval jár együtt ez a sport, amiért csodálni lehet a focistákat, és amiért azt sem értem, hogy a tévé előtt, vagy a lelátón ülő pocakos drukkerek, miért gondolják, hogy fújozhatnak, meg huhoghatnak egy-egy bénázás miatt. A Facebookon már terjengenek a bejegyzések, miszerint, bezzeg az én időmben, meg milyen bénák ezek ott az élmezőnyben. A bejegyző 31 éves, és amúgy teniszezik.

Szóval, csodálattal tölt el egy-egy meccs, fel is ugrálok, ha a kapu közelébe ér egy-egy labda. Ma angol-francia.