Ötvenéves lehet ez a férfi. Jó mélyen belemarkol és vastagon keni fel kopasz fejére a fehér iszapot. Egyszer, kétszer, háromszor. Mikor már a szemét sem tudja kinyitni, annyira sok rajta a krém, belemerül a kékes vízbe és lemossa magáról a nyákot.

100 nap Északon - korábbi állomások:

Ami életben tart a fagy fogságában: bálnahús, birkaszem

Két perc a vaksötét pokolban

Elszabadult a földi pokol a finn szaunában

Egy hotdoggal térítették el az amerikai elnököt

Mínusz harminc fokban rekedt a magyar utazó

Ilyen egy igazi svéd busójárás

A norvégok két kézzel kapnak a mérnökök után

Itt él a legmesszebb költözött magyar lelkész

Hol lakik a legészakibb magyar a Földön?

Megvan a legészakibb magyar, és nem fázik

A legbékésebb magyarok északra költöztek

Majd újrakezdi. Mert a táblán azt olvasta, hogy aki ebből magára ken, újra fiatal lesz és szép. Azt már nem láthatta, hogy legalább negyedórát a fején kell hagyni a különleges összetevőkből álló ragacsos anyagot, e nélkül semmit sem ér az egész. Ő befizette a majdnem hatezer koronás (tizenegyezer forintos) belépőt, ami jár, az jár. Ha az egész vödörrel a fejére zúdítja, akkor sem szólhat bele ebbe senki. Megsúgom, nem is tennének ilyet a helyiek. Szemrebbenés nélkül hoznának egy újabb vödörrel.

Lantos Gábor

Izland déli részén vagyunk, negyven kilométerre a fővárostól, Reykjavíktól. A hely neve Kék lagúna, a legfontosabb helyi nevezetesség. (Van egy másik is, de arról majd picit később.) A vulkanikus hegyek és a megkövült fekete lávatömeg között ring a kék víz, amely télen-nyáron közel negyven fokos. Buszokkal öntik ide a látogatókat, mert Izlandot nem lehet úgy elhagyni, hogy ne csobbanjunk ebben a vízben. A Kék lagúna ma már professzionálisan szervezett üzleti vállalkozás. Lehet itt enni, inni, szaunázni, fürdeni, szépülni, vásárolni. 1995-ben, amikor először jártam a nevezetes helyen, még megvolt annak a diszkrét bája. A belépő ára nem kúszott az egekbe, igaz, csak ócska faléceken egyensúlyozva lehetett közlekedni. Mára már gyönyörű stéget rittyentettek a tó köré, van csupa üveg bár és a vízben is lehet sörözni. Egy dologra nem lesz képes a látogató: a parton álló biztonsági őrt arra megkérni, segítsen a fotózásban. A szabály mindezt nem teszi lehetővé. Így aztán az egyedül érkezőknek keresniük kell valakit, különben nem lesz meg a fürdőbugyogós fotográfia.

Egy dolog biztos, a nevezetes fehér iszap, amellyel e heti cikkemet kezdtem, valóban gyógyító hatású. Magam egy sebre kentem fel, amely 25 perc alatt szépen elhalványult, addig csak arra kellett vigyáznom, hogy iszapos kezemet ne dugjam a vízbe, amelyet a gejzírek és némi geotermikus energia tesz ilyen meleggé. Persze nem ez az egyetlen hely a szigeten, ahol ilyen élményben lehet részünk. Az ország északi szegletében, 99 kilométerre Akureyri városától terül el a Mývatn-tó, amely a déli lagúna kisebb testvére. Nagy előnye, hogy a belépő ára pont a fele a bátyóénak, e mellett fele annyian sem keresik fel ezt a pancsolót, mint a keflaviki repülőtér közelében meghúzódó világhíres fürdőt. Pedig a Mývatn-tóban üldögélni pont ugyanolyan érzés, mint a Kék lagúnában. Jó, északon nincs fehér iszap, de legyen ez a legnagyobb bajunk.

Lantos Gábor

Reykjavíki vendéglátóm jól kinevetett, mikor megtudta, hogy fél napomat az isteni lagúnában szándékozom eltölteni. Kacagva adta tudtomra, hogy 600 koronáért a főváros bármely uszodájába beléphetek, ahol pont olyan jó a víz, mint a hatezres helyen. Végül nem is maradtam fél napot a lagúnában, mert eszembe jutott, hogy a világ egyetlen falloszmúzeumát (minő véletlen, hogy ez is éppen Izlandon van) mindenképpen meg kell, hogy látogassam. A meleg vizes fürdőt otthagyva rohantam vissza a belvárosba, mert időm kevés volt, a múzeum meg majdnem kiment a fejemből.

Külföldön általában nemzetközi újságíró igazolványommal hatolok be egy-egy kiállításra, itt azonban leszurkoltam az ezer koronás, azaz 1900 forintos belépőt. Látva a recepción üldögélő unott arccal a számítógépet nyomkodó kasszást, úgy határoztam, hogy nem magyarázkodom, fizetek. A kiállítás Reykjavík kellős közepén, nem messze a helyi buszjáratok végállomásától terül el. Egy nyugdíjas izlandi tanár, Sigurdur Hjartarson majdnem negyven éve, 1974-ben kezdte el gyűjteni a különböző állatoktól származó hímvesszőket. A múzeum előbb az észak-izlandi Húsavikban nyitotta meg kapuit, de a nagy érdeklődés láttán hamarosan elköltözött a fővárosba. Meglepő, ha azt mondom, hogy ezen a helyen tartottak már esküvőt? Nézzék csak meg a képet. Hitték volna, hogy a gejzírek földjén valaki arra vetemedett, hogy ódát írjon a férfiak legnemesebb testrészéről? Ott van a vers bekeretezve a múzeum falán.

Lantos Gábor

Elájulnak, ha elmesélem, hogy a pekingi olimpián ezüstérmet nyerő izlandi férfi kézilabda-válogatott valamennyi tagjának ezüstből megmintázott hímvesszeje ott virít egy üveg mögött a kiállítási szobában? Túlságosan régen vagyok már északon, hogy bármin is meghökkenjek, de bevallom, a tizenöt kézilabdázó ilyetén lenyomata gondolkodásra késztetett. Rögtön eszembe jutott a háromszoros olimpiai bajnok magyar férfi vízilabda-válogatott, de abba is hagytam a fantáziálást. Azt hiszem, a világon jelenleg Izland az egyetlen ország, ahol közszemlére lehet tenni a nemzeti kézilabdacsapat tagjainak legnemesebb testrészének hű másolatát. Máshol hatalmas botrány lenne belőle.

A gyűjtemény legnagyobb darabja egy ámbrás cet 1,7 méter hosszú és 70 kilós fallosza, a legkisebb pedig egy hörcsögé, mely mindössze 2 milliméter. A cet óriási hímvesszeje mellett megállva sokan fényképezik magukat, hogy meglegyen az örök emlék. Minden bizonnyal hasonlóképpen gondolkodott a 95 esztendős Páll Arason, aki saját péniszét ajándékozta oda a múzeumnak – persze csak halála után. Az addig kizárólag állatok férfiasságát felvonultató kiállítás felbecsülhetetlen kinccsel gyarapodott, mert a kézilabdázóknak emléket állító csoport mégiscsak műalkotás, nem úgy Arason úr férfiassága. Az igazi! Mindenesetre a múzeum értékelte a szokatlan gesztust és emléktáblát állított az öregúrnak, figyelmeztetve minden látogatót, hogy Páll Arason az első, aki nemi szervét a gyűjteménynek adta. Tudom, hogy áthallásos lesz a dolog, de ennek a kiállításnak nem csak alapítója, hanem kurátora is van. Mégpedig az ötletgazda fia – hiába, no, a legjobb dolgok mégiscsak családban maradnak – Hjörtur Gísli Sigurdsson.

Lantos Gábor

Az ő kezdeményezésére költözött a kiállítás Húsavikból Reykjavíkba. Hjörtur tapasztalt ember. Rengeteg országban járt, kiválóan főz és szívügye ez a tárlat, amelyet Európa legbizarrabb múzeumának is megválasztottak már. Mondjuk, ezen valahogy nem csodálkozom. 2011 nyarán nem kevesebb, mint tizenháromezer látogató tette tiszteletét a falloszok között, s ezzel a számmal egyetlen más izlandi múzeum sem dicsekedhet. Ha még ennél is többet szeretnének megtudni e nevezetes helyről, ajánlom az intézmény weboldalát, a www.phallus.is címet üssék be a számítógépükbe. De hallgassanak rám, virtuális barangolás helyett jobb ezt élőben megtekinteni. Ha pedig sok pénzük van, az előtérben elhelyezett emléktárgyakból is kedvükre válogathatnak. Csak néhány, a teljesség igénye nélkül: falloszt mintázó sörnyitó, leveseskanál, s az intézmény emblémájával ellátott trikó. Ottlétem alatt ezek bizonyultak a legkeresettebb árucikkeknek.

Maradtam volna még pár órácskát, de sajnos, indult a repülőm Helsinkibe. A jövő héten bemutatok önöknek egy magyar orvosnőt, aki képes naponta húsz kilométert futni a fagyos Svédországban és bepillantást kaphatnak a húsvétra készülő Finnország mindennapjaiba is.

Lantos Gábor utazását itt követhetik.