„Az a mentalitás érvényesült, mely szerint, ha külföldi sikereim vannak, onnan úgyis jön a pénz, itthoni forrásokat nem kell kapnom, így legalább nem veszek el mástól”- osztja meg velünk Magyar Éva színművész magyarországi működése utolsó éveinek keserű tapasztalatait. A Sámánszínház vezetője ugyanis egymás után kapta a külföldi elismeréseket és megkereséseket, ezeknek a díjazásoknak a hatására ugyanakkor egyre-másra maradtak el művészetének itthoni pártfogói.

„Annyi minden belefér még…”

Fellázadt a helyzete ellen. „Nem kell egy művésznek otthon maradnia, ha nem tud kiteljesedni. Meg kell találnia azt a közeget, azt az új otthont, ahol ő átadja, mások pedig befogadják mindazt, amit csak adni tud magából”- mondja.

Így azután közel négy éve él életvitelszerűen Londonban. A váltás persze nem a semmiből jött, hiszen korábban már voltak vendégszereplései a Royal Shakespeare Company-ben és a National Theatre-ben, vendégelőadóként a Yale-en és az UCLA-án tartott kurzusokat, koreográfus-rendezőként pedig saját darabjait vitte Angliába.

Mióta elköltözött, nem láthattuk őt magyar színpadokon. Most viszont úgy érzi, van mondanivalója nekünk, magyaroknak. Egy itthon is égető téma foglalkoztatja: a helykeresés, az elvágyódás, a kivándorlás és még inkább az idegen környezetben boldogulás, újrakezdés. Meg szeretné mutatni, milyen büszke az útjára, és szeretné, ha értenénk mindazt, amin az elmúlt tíz évben kegyvesztett művészként, emigránsként, egyedülálló anyaként keresztülment - előbb itthon, majd egy idegen országban.

Marlene című, fájdalmasan őszinte darabját gondolatébresztőnek szánja, tapasztalásaival utat mutat, információt ad arról, milyen is újrakezdeni. „Annyi minden belefér még”- mondja. Szeretne átnevelni minket egy új mentalitásra. Ő például 40 éves is elmúlt már, mire rászánta magát a lépésre, és annak érdekében, hogy a saját, neki kijelölt utat járhassa, kivándorolt. „Néha minden feladása az egyetlen követhető út”- üzeni.

Skatulyák

A májusban hat alkalommal a Katona József Színház Sufnijában látható vendégelőadása az 1920-as évektől Marlene Dietrich figuráját megidézve jut el a mába. Ebbe az utazásba tudatosan sűríti bele Marlene, illetve saját élete legfőbb mozzanatait az emigráns létről, a hazától távol megélt nőiességről, a bátorságról.

Megerősíti azt a feltételezésünket, hogy Marlene Dietrich és saját figurája - az emigráns léten túl - még egy ponton összeforr: szülőföldjükön mindketten be voltak skatulyázva egy olyan szerepbe, ahonnan nem tudtak kitörni. „Marlene Dietrich egy szűk dobozba volt bezárva, nem nagyon tudott onnan kitörni, a róla kialakult képet megváltoztatni”- meséli Magyar Éva, akinek a társulata szintén egy sehova sem tartozó különcként volt megbélyegezve.

„A Sámánszínház nem tartozott sem ide, sem oda. Nem lehetett pusztán színháznak, sem pedig táncelőadásnak nevezni a produkcióinkat, mindig más volt és változatos, ahogy a velem együtt dolgozók is mindig cserélődtek. Nem volt tehát egy jól meghatározható irányultságunk az ide vagy az oda felé, mi mindkettőt akartuk egyszerre: táncot és színházat. Ez az, amit befogadó támogatás híján mindig csak ugyanahhoz a szűk körhöz tudtunk eljuttatni”- magyarázza.

Kérdésünkre, hogy a brit közönség mennyire vevő erre a kettősségre, öntudatos boldogsággal felel: „kint sokkal nagyobb nyitottsággal fogadják, a közönség számára már nem újdonság az előadási formák keretezése, ők hozzászoktak ehhez.”

Más művész, új művész

Nagy-Britanniába azonban nem pont ugyanazokkal a darabjaival tört be, mint Magyarországon, alapvetően másnak tartja a kinti és az itthoni közeget, mást bír el a piac. A Marlene című előadását például Londonban is játssza, ez azonban számos ponton különbözik majd a magyartól. „A szigetországi közönséghez is szólok az emigrációról, de feléjük éppen az ellenkező oldalról közelítek. A szexizmusra és rasszizmusra pedig nagyobb hangsúlyt helyezek a magyar vendégelőadásomban, mert azok itt erőteljesebbek. Egyszerűen más lesz a két darab stílusa, mint ahogyan belőlem is másik művészi ént hozott ki az elmúlt négy év”- avat be.

Nem gondolja visszalépésnek az angol színházi szerepeit még akkor sem, ha gyökeresen eltérnek a korábbiaktól. „Egy művész élete soha nem lehet a különböző periódusokban ugyanolyan. Mindig kimozdul erre, kileng arra, én pedig mindenben az inspirációt keresem, minden szerepet megélek, és élvezem, hogy mindig mást kell előszednem magamból”- mondja.

Magyar Éva a lehetőséget látja mindenben Angliában. Ebben nagy szerepe van a magyartól gyökeresen különböző színházi szerveződésnek és struktúrának is: társulathoz senki nem tartozik, helyette szabadúszóként dolgozó művészek találják meg minden új bemutatóval az új közegüket, a rendezőknek pedig az itthoninál több lehetőségük van mecénásokat szerezni. Kint ugyanis egy-két hetes workshopok keretében készülnek a rögtönzött társulatok. Ezekre már a kezdetekkor kisebb pályázati összeget lehet elnyerni, ha pedig a munkabemutatón is nagy a siker, a darabot biztos színpadra vihetik, és támogatókat is találnak. Éva a rendszer élvezője, a Marlene-en kívül a Nobody’s Guest-tel is kivívta a kritikusok elismerését, és az Arts Council England mellett a Shoreditch Town Hall is támogatja már.

Itthon és otthon

Többször említette az „otthon” szót, ezért rá kell kérdeznünk, mégis mit tekint most otthonának, hol érzi, hogy révbe ért. A válasz azonnal jön, egyszerűnek tűnik, mégis bonyolult: neki már két hazája, két „otthona” van.

„Megyek haza, mondom, mikor Magyarországra utazom, és hagyja el a mondat újból a számat, amikor vissza, az Egyesült Királyságba”- így van ez valahogy minden tartósan külföldön élő magyarral. „Hiába az állandó munkaviszony és a biztos fizetés, hiába köszönnek kedvesen ránk a szomszédok, igazán beilleszkedni nagyon nehéz, mégiscsak külföldiek vagyunk” - mondja Magyar Éva.

Ennek ellenére már biztosan nem jön majd haza. Az otthonát megtalálta, ott ahol alkotni tud, ahol a lánya már belenőtt a brit kultúrába. Mind több szál köti végleg oda. Elhagyott otthonába mindig fájdalmas hazatérnie, valahogy „jó hazamenni és jó eljönni”- mondja. Érti őt mindenki, aki már átélt hasonlót, ha úgy érezte, fojtogatja az otthoni közeg. Igaz, most, hogy a Marlene-darab apropóján újra belefolyt a magyar valóságba, hosszú idő után újra a magáénak érzi ezt a világot is, s ezentúl szeretne a művészéletben, az egész magyarországi létben részt venni. De maradni továbbra sem fog.

Életének egy korszaka már lezárult. Ahogy a Sámánszínház is „csipkerózsika álmát alussza”, úgy hagyta maga mögött Magyar Éva életének, ahogy mondja, legszebb és legkreatívabb művészi időszakát. „ De már nem lenne értelme felélesztenem, egyszerűen máshol tartok” - teszi hozzá.

Ő már „bátran nekiment az életnek”, és ezt tanácsolja mindenki másnak is, aki úgy érzi, hogy csapdába került ott, ahol épp van. Mindeközben mindenkit óv attól, hogy "a nyájjal menjen". Azt vallja, mindenkinek a maga ösvényére kell rálelnie, ez sokaknak valóban pont itthon, a magyarországi „itthon”-ban van.