Meddig megy el egy anya, hogy megmentse a lányát? És ha az nem érdemli meg?
Julianne Moore és az Eufóriából vagy A Fehér Lótuszból ismert Sydney Sweeney nem egy érzékeny drámában, hanem egy véres thrillerben járják körül a kérdést. Kritika.
HVG: A Facebookon terjed egy filmecske, amelyen az óvodáskorú kisfiú azt mondja, el kell költözniük Párizsból a terrorcselekmények után. Édesapja azzal próbálja megnyugtatni, hogy a virágok és a gyertyák megvédik őket. Ennyire egyszerű volna a gyerekekkel megbeszélni a történteket?
Gyurkó Szilvia: Felnőttreflex, hogy mindent részletesen meg akarunk magyarázni, pedig nem kell rögtön az összes globális összefüggést kielemezni. Alapvetően csak arra van szüksége a gyereknek, hogy valakivel kommunikálhasson a történtekről. A szülők zsigeri reakciója mégis inkább az, hogy „leárnyékolják”, eltitkolják a híreket. Ezzel gyakorlatilag magukra hagyják a gyerekeiket az aggodalmaikkal. Ma már nagyon fiatal korban hallanak a gyerekek a világ eseményeiről, például az interneten, a tévében vagy az iskolában, ezért óriási hiba tabusítani az erőszakról szóló híreket. Sokszor nem is csak attól fél a szülő az effajta események után, hogy ha beszél róluk, azzal megrémiszti a gyerekét, de legalább annyira magát is óvni próbálja a kellemetlen helyzettől, amelyben nem találja a megfelelő szavakat. Ha nem beszélünk róla, akkor is érzi a szorongásunkat, érzékeli a félbemaradt szavakat, elhallgatott mondatainkat, és nem tudja, hogy olyanért kell-e izgulnia, ami akár vele is megtörténhet.
HVG: Az sem nyugtatja meg, hogy eddig Magyarországtól viszonylag távol történtek terrortámadások?
Gy. Sz.: A gyerek világának a középpontjában saját maga áll, mindig magára vonatkoztatja, amit lát, mindegy, hogy az tornádó a Fülöp-szigeteken vagy terrortámadás Párizsban. Mindent úgy él meg, hogy az bármikor megtörténhet vele vagy a családjával. Neurológiai kutatásokból tudjuk, hogy ugyanaz az agyterület stimulálódik akkor is, ha valaki átéli az erőszakot, és akkor is, ha csak látja. Ezért ha egy családban az egyik gyereket verik, s a testvére látja ezt, őrá is ugyanúgy hat az erőszak. Semmiképpen sem megoldás, ha azt mondjuk, hogy a párizsi terrornak Magyarországon nincs jelentősége. Azt érdemes elmondani, hogy megértjük, amiért fél, hiszen minket is elszomorít a hír.
| Névjegy |
 Fazekas István Az ELTE jogi karán diplomázott 2002-ben, tanult a New York-i Columbia Egyetemen és az olaszországi Teramo egyetemén. Az idén 38 éves jogász hét évig volt az Országos Kriminológiai Intézet tudományos munkatársa, ahol gyerekekkel kapcsolatos kutatásokat végzett. 2005-től rendszeresen oktat gyerekjogokat meghívott előadóként az ELTE-n és a Szegedi Egyetemen. 2009-től az ESZTER Közhasznú Alapítvány jogsegélyszolgálatának vezetője, majd kuratóriumának elnöke lett. Korábban az Országgyűlés környezetvédelmi bizottságának jogi szakértőjeként, majd a Család, Gyermek, Ifjúság Egyesület vezetőjeként is tevékenykedett. 2012 és 2014 között az UNICEF Magyar Bizottságának gyerekjogi igazgatójaként dolgozott, jelenleg a Terre des Hommes Alapítvány kelet-európai regionális tanácsadója. Nevéhez több mint ötven tudományos publikáció és közel száz konferencia-előadás köthető. Idén nyáron jelent meg Rám is gondoljatok – A gyerekközpontú válás lépései című könyve. |
HVG: Nem riasztja meg azzal a szülő, hogy ő is fél?
Gy. Sz.: A megnyugtatást kell hangsúlyozni, azt, hogy Magyarországon ilyen eddig nem történt, és mindent megtesznek azért, hogy ne is történjen. Érdemes beszélni a segélyszervezetekről, az összefogásról, minél több pozitív példát mutatni. A lényeg, hogy azt érezze: nem kell hogy napi szintű legyen a félelme. Sok gyerek nem szavakkal szeret kommunikálni a szorongásairól. Apró trükk lehet, hogy a szülő lerajzoltatja vele a félelmét, aztán együtt jól összegyűrik, majd megtapossák és kidobják a papírt a kukába. Akad olyan gyerek, aki „kijátssza” magából a félelmét. Ezeket a feldolgozási technikákat minden gyerek elviszi magával, s amikor ismerős érzés jön elő benne – frusztráció, félelem, szorongás –, akkor tudni fogja, mihez nyúljon. Mindegy, hogy mi váltja majd ki ezt az érzést, lehet, hogy „csak” iskolai csúfolódás vagy valami kamaszkori probléma, meglesz a tanult válasz.
Fazekas István
HVG: Ha a gyerekek rengeteg erőszakot, terrort, robbantást látnak maguk körül, nem félő, hogy a ki nem beszélt félelmek agresszivitásba torkollnak?
Gy. Sz.: Döbbenetes mértékű a gyerekek szorongása. Angliában nemrég készült erről kutatás, amelynek az volt az egyik fő megállapítása, hogy a 11–15 évesek közt az utóbbi 5 évben 40 százalékkal nőtt a szorongással és depresszióval küzdők aránya. A viszonyrendszer, amelyben élünk, elképesztő feszültséget okoz a gyerekekben. Mérhetetlen teherrel küzdenek az iskolában és azon kívül, valamint óriási nehézséget okoz nekik, hogy a szüleiknek nincs rájuk idejük. Sokat tudna segíteni, ha kibélelnék az iskolákat olyan emberekkel, akikkel bizalmi viszonyt lehet létesíteni. De jelenleg ez a háló teljesen szétesett. Nincsenek az iskolákban gyerekvédelmi felelősök, se szociális munkások, és nagyon kevés a pszichológus.
HVG: Sok szülő azt gondolja, jó, ha folyamatosan lefoglalja a gyerekét mindenféle különórákkal, foglalkozásokkal.
Gy. Sz.: Mert azt hiszi, azzal tesz jót, ha a gyerek minél korábban megtanulja a kétszer kettő józanságát. Pedig ritkán mennek tönkre kapcsolatok a Pitagorasz-tétel miatt, amiatt viszont annál gyakrabban, ha nem tudunk mit kezdeni a szorongásaikkal. Az élet igenis hoz konfliktushelyzeteket, s baj, ha nem tanítjuk meg a gyerekeinknek, hogyan kezelhetik azokat. Mert sokszor rossz reakciókat látnak a szüleiktől, például hogy stresszhelyzetben a pohárhoz nyúlnak. Manapság keveset foglalkozunk azzal, hogy a gyerekek meg tudják-e fogalmazni az érzéseiket. A negatív dolgokat még csak-csak képesek leírni, de ha azt kérjük, mondjanak pozitív jelzőt arra, hogy érzik magukat, a boldog vagyok és örülök után más nem jut eszükbe.
HVG: Mit lehet tenni az iskolai hatások ellen? Például ha azzal jön haza a gyerek, hogy azért nem a Keleti pályaudvarról indulnak kirándulásra, mert ott vannak a menekültek?
Gy. Sz.: Egyre több az ilyen történet, katasztrofális a helyzet! Fontos a gyereknek, hogy a tanárainak megfeleljen, de az elsődleges referenciaközege mégiscsak a család. Tehát ha a szülők következetesen képviselnek bizonyos értékrendet, elmondják, mit gondolnak az emberekről, akik szükséget szenvednek, a gyerek megtanulja, hogy szofisztikáltabban is lehet gondolkodni, elkerülhetők a csomagmagyarázatok. Ettől még lehet, hogy konfrontálódni fog a tanárral. Ilyenkor csak megerősítheti őt a szülő azzal, hogy mindig mellette áll. Egyszerűbb behajolni a tömegideológiának, de igenis meg kell tanítani a gyerekeinket önálló gondolkodásra, kritikai szemléletre és arra, hogy nyílt konfliktusok nélkül hogyan tarthatják meg a meggyőződésüket.
HVG: Csakhogy a pedagógus tekintélyét rombolja, ha otthon azt hallja a gyerek, hogy a tanárnak nincs igaza. Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt?
Gy. Sz.: Enyhíti a feszültséget, ha egyszerűen ki lehet nevetni a helyzetet. Mi is így működünk: a szakmai vállalhatóság határán belül megtesszük, amit kérnek tőlünk a főnökeink, de valljuk be, sokszor oldjuk a feszültséget azzal, hogy mindezt kinevetjük. Fontos, hogy a gyerek ne haljon bele abba, ha a tanára esetleg egy vadbarom, hiszen mégis ő mondja meg neki, mit csináljon. Legalább az otthon olyan közeg legyen, ahol lehet nevetni az abszurditásokon!
HVG: Sok szülő azzal mentegetőzik, hogy nem érti a mai fiatalokat, mert az online világ annyira átalakította a kommunikációjukat.
Gy. Sz.: Minőségileg más most gyereknek lenni, mint a mi időnkben, viszont emiatt nekünk is minőségileg más szülőnek kell lennünk, ami attól is nehéz, hogy nincs rá mintánk. Duplán kiszolgáltatott a szülő, mert a gyerek magabiztosabban is mozog az online térben, mint ő. De mindezzel együtt nem mások ennek a világnak az alapvető játékszabályai, mint a régiéi. Pont olyan az egész, mint a biciklizés: meg kell ismertetni a gyerekkel a szabályokat, aztán rátenni a sisakot, hadd menjen. Csakhogy ez most minőségi időt kíván a szülőktől: igenis oda kell ülni a gyerek mellé, hogy együtt éljék át, milyen, ha belefut valamibe a netező. Ha úgy működik a család, hogy minden hibáért büntet, akkor a gyerek nem fogja otthon elmondani, ha zaklatják, mert attól tart, őt okolják majd a történtekért, sőt el is tiltják a netezéstől. Sajnos a szülőkbe beégett, hogy azzal tudnak mindent kontrollálni, ha tiltanak. De ez nem olyan, mint a jégkrém, hogy ha elzárod, nem fér hozzá. Nem arra kell őket megtanítani, hogyan keressék meg a kerülő útjaikat, inkább arra, hogy ne tartsák magukban a történteket.
HVG: A magyar kormány most azzal próbál segíteni, hogy az internetes zaklatás a jövőben minősüljön önálló bűncselekménynek. Mit segíthet ez?
Gy. Sz.: Az égadta világon semmit. Rém cinikus ez a hozzáállás. A kilencvenes években még progresszív nemzeti alaptanterv készült, amelyben szerepelt a média és a tömegkommunikáció, a digitális világ mint önálló téma. Aztán mára szépen kikopott, opcionálissá vált, és ami nem kötelező, azt nem fogják csinálni az iskolák. Holott az online tér ismerete igenis szükségszerűség, hiszen ma már egy házi dolgozatot sem lehet net nélkül megírni! Új büntetőjogi tényállást bevezetni ahelyett, hogy felkészítésre, programozásra, szükségszerű ismeretekre tanítanák a gyerekeket?! Csak táplálják a nettel kapcsolatos fortélyos félelmet! Az egész élet tele van abúzusközeli helyzetekkel, és bár az online tér a direktsége és az ottani történések mennyisége miatt riasztóbb lehet, abból a szempontból nincs különbség, hogy ugyanazok a gyerekek sérülékenyek ott is, akik máshol is kiszolgáltatottak.
