Az utóbbi években kiválóan megtanultam odafigyelni mások igényeire, és az együttműködésért lemondtam a sajátoméiról. Mivel nem szívesen bántok meg másokat, a számomra kellemetlen dolgokat nehezemre esett visszajelezni. Elegem volt már ebből: úgy éreztem, szükségem van az önérvényesítés művészetére.

Egy szerdai nap reggelén izgalommal teli kíváncsisággal szemléltem a 15 vadidegen embert Érden. Férfiak és nők, fiatalok és idősek, különböző szakmákból és pozíciókból. A két tréner, Snír Péter és Wiesner Edina bemutatkozása után az utóbbi így szólt: „Most 10 óra 6 perc van, 11 óra 6 percig van időtök, hogy alakítsátok a tréning kezdetét.” A kezdeti feszült csendet végül az egyik résztvevő oldotta fel egy bemutatkozó játék ötletével. Akkor már látni lehetett, ki az, aki inkább megfigyelő, és ki az, aki többet beszél, és jobban érvényesíti magát.

Ezután két T-csoportot (tréningcsoportot) alakítottunk. Ez olyan gyakorlat, amely próbára teszi az önérvényesítő képességünket, és ezzel a csoportdinamikai folyamatokat is beindítja. Majd a két T-csoportnak ki kellett választania azt a trénert, akivel együtt akart dolgozni az öt napban. Mivel először mindkét csoport ugyanazt a trénert választotta, ez komoly konfliktust idézett elő. A csoporttagok cseréjével nem oldhattuk fel ezt a vitát, hiszen nem véletlenül választottuk egymást.

Komoly konfliktussal kezdődött

Shutterstock

Ebben a konfliktusteli helyzetben volt, aki érzelmileg megzsarolta a csoportot (mondván: hazamegy, ha nem kapja meg a kívánt trénert), volt, aki passzív lett, és úgy gondolta, döntsenek a többiek. Illetve többen próbáltak ész- és érzelmi érveket hangsúlyozni, hogy konszenzusra jussunk. Majdnem másfél óráig tartott végül a döntéshez vezető út, amelynek során a trénerek csak akkor avatkoztak be, ha elakadt a döntés.

Gyáva vagy!

Már a tréning előtt is hosszú önismereti utat jártam be, kudarcokkal és győztes csatákkal tarkítva. Felismertem azokat a területeket az életemben, ahol úgy éreztem, nem vagyok a helyemen. Felmondtam a munkahelyemen a bizonytalan, de szakmailag fejlődést hozó jövő reményében. A magánéletemben is sorsfordító, nehéz döntést hoztam, ami bár küzdelmes, mégis önmagamhoz hű és teljesebb élet felé vezet.

Tudtam, merre tartok, láttam magam előtt a célt, és elégedett voltam azzal, amit addig elértem. A tréningen szembesültem azonban azzal, hogy sokat kell még tanulnom kommunikációból és konfliktuskezelésből, és az előttem álló út nehezebb, mint gondoltam.

Régi emlékek villantak fel

Shutterstock

„Gyáva vagy! Miért nem mondtad ki tegnap, mit éreztél a társunk viselkedése kapcsán? Mégis, mikor szeretnéd elkezdeni a változást?” – hangzottak a mellettem ülő nő konfrontatív szavai egy alkalommal, amire a tréner is ráerősített. A mondataikat számonkérésnek éltem meg, és hideg zuhanyként értek. Úgy éreztem, képtelen vagyok kifejezni a dühömet. Régi emlékek villantak fel bennem – mások érdekeit áldozatkészen szem előtt kell tartanom, hogy elfogadjanak és szeressenek, és ne okozzak csalódást – amelyek ijesztő vészcsengőt szólaltattak meg bennem.

A sötét falon túl

A másnapi T-csoportos összejövetel izgalmasan kezdődött: bekötöttük a szemünket. Ez sokaknak felszabadulást jelentett, könnyebben beszéltek az érzéseikről, és hatékonyabban tudtak visszajelzéseket adni egymásnak. Nekem viszont fullasztó élmény volt, hogy nem tudok mások szemébe nézni. Mintha a saját börtönömbe lennék zárva.

Ott ültem letakart szemmel, ami felidézte bennem azt a sötét falat, amely miatt korábban a kapcsolataim egy része sikertelen volt. Fogalmam sem volt, mi zajlik körülöttem, mindaddig, amíg egyik társam meg nem szólított. Azt kérte, adjak visszajelzést a csoporton belüli viselkedésére, amire képtelen voltam. Ehelyett a bennem felgyülemlett feszültséget a tréneren vezettem le, és őt hibáztattam előző napi konfrontáló megjegyzése miatt.

A fejlődésemet szolgálják

Shutterstock

A rövid szünetben egy beszélgetés segített megérteni és átkeretezni a történeteket. Egyik társam, aki másodszorra vett részt ezen a tréningen, elmesélte, hogyan formálta át magában azokat a konfrontatív mondatokat, amelyek korábban megalázottság- és szégyenérzetet keltettek benne. A története rávilágított arra, hogy ezek a mondatok a fejlődésemet szolgálják, akkor is, ha fájdalmasak.

A konfrontatív visszajelzés olyan hiányosságaimra mutatott ugyanis rá, amiket addig nem láttam. Ezután pedig a T-csoportban már könnyebben tudtam elmondani a trénernek, hogy rosszul esett, amit mondott, de értem, azért tette, hogy kijöjjek a „börtönömből”. Büszkeséget és megkönnyebbült nyugalmat éreztem ezután, mivel megtettem az első lépést az önérvényesítés felé.

Ordíts egyet!

Másnap azt is el tudtam mondani, hogy felismertem magamban a félelmet („másoknak nem felelek meg”), ami a börtönöm falát alkotja. Rájöttem, az a legfontosabb, hogy merjem vállalni önmagamat, és ezt képviselni is tudjam. Ehhez bátorítást kaptam a csoporttársaimtól és a trénertől is. Sőt, Péter arra buzdított, lépjek ki még jobban a komfortzónámból, és tegyek valami szokatlant.

Tettem valami szokatlant

Shutterstock

„Ordíts egyet!” – ajánlotta. Ordítottam egy nagyot, ez valóban segített kiadni magamból a felgyülemlett feszültséget. Felszabadító érzés volt az önkifejezésnek ez a módja, és a hatás, amit a többiekből kiváltott. Volt, aki dühös lett, amiért ő nem mert ordítani, és volt, akiből szintén kiszakadt egy megkönnyebbülést hozó ordítás.

Az önismereti kirakó darabjai

A tréning után még hetekig úgy éreztem, korábban felépített rendszerem – amelyben inkább csak megfigyeltem és önmagamat kevesbé érvényesítettem – szétesett. Önismereti kirakóm egyes darabjai már nem illettek a korábbi helyükre, viszont még nem találtam meg az új helyüket. A korábbi áldozatszerepből elindultam az önérvényesítés felé. Az elbizonytalanítás, a konfrontációk és a támogatások meghozták mai napig tartható hatásukat. Az önismereti kirakó darabjai pedig lassan új helyükre kerülnek. A tréning óta eltelt időszakban például ki tudom fejezni egy-egy konfliktusban a főnökömmel szemben a saját véleményemet.

És arra is rájöttem, hogy a magammal szemben támasztott elvárások irreálisak. Nem kell mindig tökéletes és erős anyának, barátnak, nőnek vagy háziasszonynak lennem. Nem kell az elvárásoknak megfelelnem. Lehetek olykor gyenge vagy fáradt, és fontos, hogy szakítsak időt önmagamra és a pihenésre. Ezek hatására pedig most már sokkal megértőbb vagyok önmagammal. Ez az öt nap rávilágított ugyanis arra, hogy a mindennapok feszített munkatempójában az örökös megfelelésem elnyomja a bennem lakó felszabadult gyermeket, aki pedig igenis kéri a figyelmet, a törődést.

Az az öt nap. A csoportdinamikai tréning (T-csoport) Kurt Lewinnek, a 20. század egyik legnagyobb hatású pszichológusának a nevéhez fűződik. A német származású, amerikai szakember felfedezte, hogy megfelelő visszajelzéssel meg lehet változtatni a másik ember viselkedését. A tréning öt napja a jelen megéléséről, viselkedési mintáink felismeréséről és új viselkedések kipróbálásáról, illetve az ezekre irányuló visszajelzésekről szól. A résztvevők megtapasztalhatják, hogyan működnek csoportban, hogyan hatnak egymásra, milyen folyamatok játszódnak le közöttük (ez a csoportdinamika), és milyen szerepeket vesznek fel.

Farkas Alíz

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashat, amely lelkünk sötét és napos oldalával foglalkozik.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.