Mintha megállíthatatlan lenne az áradat! Me too, me too. Én is és én is! Tehetetlenül kapkodjuk a fejünket. Dermedten állunk az információáradat előtt.

Mit tehetünk? Többféle érzés kavarodhat bennünk. Ijedtség, szánalom, düh, ellenségkeresés, meglepetés, tehetetlenség. Legszívesebben nem foglalkoznánk ezzel az egésszel, jó lenne, ha meg sem történt volna, jó lenne letagadni.

Mint minden traumaközlés esetén, a legfontosabb megőrizni a higgadtságunkat, és elgondolkodni: mi is történik, mi a cél? Csak a higgadtság megőrzésével tudunk hatékonyak lenni minden traumával való szembesüléskor, csak így tudunk segíteni az áldozatoknak, és megtenni az első lépéseket egy olyan úton, ami egy újfajta fejlődéshez, a poszttraumás kiteljesedéshez vihet.

Ebben az áradatban van egyfajta nyomás. Egyszerre ad mintát, szavakat, a trauma közlésére (nagyon nehéz elbeszélni a traumát), és egyszerre inflálja el, csökkenti az érzéseket. Ha ez történt veled, írjad, hogy me too. Nem kell gondolkodnod saját szavakon! Ebben a kollektív folyamatban nagyobbrészt csak a me too kiírása lesz a lényeg, az élmény tényleges közlése elveszik, elmarad. Csak egy villanás, csak egy jelzés. Velem is megtörtént.

Vegyük észre, hogy ebben a rendkívül komplex folyamatban mindannyian benne vagyunk. Komplex, mert jogi, értékrendi, nyelvi, tudományos, hatalmi, szexuális témák metszéspontjában vagyunk. Együtt alakítjuk, formáljuk, használjuk azokat a szavakat, kifejezésmódokat, amivel a traumát kommunikáljuk. A szavak kommunikálásával pedig egy sor társadalmi intézményt kell újraértelmeznünk.

Olyan helyzetet kell teremtenünk, amelyben a gyenge bántalmazott megtanul bízni, vannak intézmények a jóvátételre és a gyógyulásra. A társadalom jó arcát mutatja: segítünk (például szélesebb körben elérhetővé teszi a pszichoterápiát, amit ma csak minden hatodik pszichiátriai beteg kap meg átlag három alkalommal egy évben).

A trauma nagyon nehezen mondható el, maga a gyógyulás részben egyenlő azzal, hogy elmondhatóvá teszem, megfogalmazom a történteket. Azt, amitől szabadulni akarok, valamilyen módon tudomásul veszem, és a történetembe emelem.

Most mintha ebben az áradatban pont a két legfontosabb rész veszne el, sőt lenne megtagadva. Ez pedig a méltóság és a remény a jóvátételre.

Amikor az áldozat beleüzeni a végtelenbe a me too -t, akkor oda kell figyelni. Komolyan kell venni. Meg kell hallani. De mi az üzenet?

Egy villanás, megtörtént, de alig elmondható. Tudjátok meg, hogy ez van.

Legyen, lássuk. A sok kis pici villanás már-már elvakít.

Mégis rossz érzésem van. A jó közlés nem nyomja a szereplőket skatulyákba. Mind az áldozat, mind az elkövető méltóságát tisztelni kell. Értékes emberekről van szó, mind az áldozatok, mind az elkövetők jelentős alkotók. Adjunk lehetőséget a jóvátételre. A jóvátétel bocsánatkérés, vezeklés, jogi eljárás az egyik oldalról, a másik oldalról a gyógyulás. A valamikori tett nem teremt végleges állapotot, nem ad mást kizáró identitást. Az áldozat gyógyulhat, fejlődhet, az elkövető is változhat. Adjunk esélyt mindenkinek, se tudatosan, se tudattalanul ne bélyegezzünk meg senkit.

Pannonhalma a bencés iskolában történt bántalmazások áldozatainak pszichoterápiát biztosít (nem Miatyánkat és Üdvözlégyet). Vigyáz az elkövetők és az áldozatok méltóságára, és nagyon helyesen a jóvátételre koncentrál.

Még egy fontos momentumot észre kell vennünk. A bántalmazás nem kétszereplős. A bántalmazó és a bántalmazott mellett van még egy igen fontos szereplő: a tanú, aki jelen van, aki nemtudva tud a dolgokról, s aki hitelesít. A mee too a tanúnak szól: lásd, hogy megtörtént. (Bár meg sem szültelek volna, kár, hogy vagy, te anyaszomorító, te, akinek úgysem fog semmi se sikerülni, mert szar vagy! Hallott hasonlót játszótéren, villamoson, szomszédban? - Ön sem szólt bele? Ön is hitelesítette?) Ön is benne volt, benne van.

Hosszú út áll még előttünk.

Oriold Károly művészetterapeuta, a Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány alapítója