A dédapa és a nagyapa is orvos volt, apa is orvos, egyértelmű, hogy a fiú is orvos lesz. A „Mi leszel, ha nagy leszel?” – kérdésre a kisfiú már az óvodában is azt felelte, hogy belgyógyász lesz. Az ilyen eseteket tanulmányozva erős a kísértés, hogy megállapítsuk: az erőltetett pályaválasztás a gyerek érzelmi megnyomorításának egyik módja. De persze a dolog nem ilyen egyszerű.

Gondolkodás nélkül

Vajon tényleg rossz a gyereknek, ha szülők mondják meg neki, milyen pályát válasszon? A mintakövetésnek vitathatatlan előnyei vannak: a családban minden lehetséges támogatást meg fog kapni ahhoz, hogy sikeresen pályára lépjen; ha több generációs mintáról van szó, a család tapasztalati alapú tudása is rendelkezésére áll, és otthonosan fog mozogni a szakmai közegben. Olyan íratlan szabályokhoz jut, amelyek megértése, elsajátítása a többi kollégának évekbe telhet, a kapcsolatokról nem is beszélve. Miközben a kortársainak elképzelésük sincs, mihez kezdjenek az érettségi után, ő minden idejét és energiáját arra fordíthatja, hogy felkészüljön.

Valódi motiváció?

Shutterstock

Talán a szülők viselkedésében keresendő a hiba? Talán a túlkontrolláló, a gyerekével szimbiózisban élő szülői viselkedés lehet oka annak, ha a gyerek magára vállalja a neki szánt szerepet. Ha az a kérdés, miért rossz, ha a gyerek vakon követi a családi mintát, arra logikus válasz lehet az, hogy a szülő manipulációval és érzelmi zsarnoksággal erőlteti a gyerekre, korlátozva a gyerek jogait és személyiségét.

Anyák szépségversenye

Léteznek olyan szülők is, akik meg nem valósított álmaikat próbálják megteremteni gyermekeik által: az apák focistát, az anyák balett-táncost nevelnének. A szülők meggyőzik magukat arról, hogy a gyerek javát akarják, a valódi motiváció viszont jóval kevésbé önzetlen. Legtöbbször fel nem dolgozott sérelmekre, meg nem valósított tervek és korábban elkövetett hibák miatti keserűségre és irányítási késztetésre építkezik.

Ebbe a tervbe a gyerek mint önálló individuum nem fér bele, csak mint eszköz, saját elképzelések nélküli báb. A mindenre elszánt és tettei helyességéről meggyőződött szülő csírájában fojt el minden lázadási kísérletet, amivel a gyerek esetleg megpróbálkozik. Jó példa erre a Toddlers&Tiaras című népszerű amerikai valóságshow, amely gyermekszépségversenyek kiskorú szereplőit és a családtagjaikat mutatja be. A műsorban szereplő anyák egybehangzóan állították, hogy a gyerek imád versenyezni, ők maguk pedig időt, pénzt és fáradságot nem sajnálva támogatják a lányaikat.

Édességgel, zsarolással

Shutterstock

A műsor bemutatja a felkészülés időszakát is, ami alapján egyértelművé válik, hogy ez az álom nem a gyerekeké, vagy legalábbis eredetileg eszük ágában sem volt vastag sminkben és kényelmetlen ruhákban illegetni magukat a színpadon: tiltakoznak, sírnak, dührohamaik vannak, az anyák pedig szigorral, édességgel és zsarolással tuszkolják végig a kislányokat az egész folyamaton. Ezek az anyák valószínűleg saját ifjúságukat, nőiségüket, sikereiket akarják megélni lányaikon keresztül. Eközben meg vannak győződve arról, hogy gyermekük későbbi boldogságát alapozzák meg.

A társadalom helyesel

Az élethazugság nem mindig ennyire nyilvánvaló, mert a szülő mindkét esetben a társadalom által helyeselt útvonalra állítja a gyerekét: költséges és körültekintő oktatással alapozza meg a jövőjét, különórákra, edzésre, zenei oktatásra járatja, kiválasztja számára a középiskolát, majd az egyetemet, és mindezért cserébe „csak” annyit vár, hogy a gyerek tanuljon és engedelmeskedjen.

A szabályok betartását szeretetteljes viselkedéssel, áthágását pedig annak megvonásával és érzelmi zsarolással válaszolja meg. A gyerek számára a szülő által teremtett világ a mérvadó hosszú éveken át, ezért ha ez a világ valósághűen és hihetően van megalkotva, hosszú éveken át eszébe sem jut megkérdőjelezni a szülő igazát.

Labilis kamaszkor

A pályaválasztás időszaka egy másik nagyon fontos időszakkal esik egybe: a serdülőkorral. A serdülőkor nem csupán azért nehéz, mert a testünk napról napra változik, el van árasztva hormonokkal, hangulatingadozásaink vannak, és számtalan hasonlóan labilis kamasszal vagyunk összezárva az ébren töltött óráink nagy részében. Azért is nehéz, mert olyan fontos kérdésekre kell ilyen állapotban választ találnunk, mint hogy kik vagyunk, mit szeretünk, mit nem, mivé akarunk válni és mivé nem. Érezzük a késztetést, hogy a saját lábunkra álljunk, de még nem vagyunk abban biztosak, hogyan kell.

Ellenszegülni a szülői akaratnak

shutterstock

Ha addig nem is volt, a kamaszkor beköszöntével lesz lehetőség arra, hogy akár az erőszakos és érzelmi zsaroló szülőkkel szemben is fellépjen a gyerek. Ahogy fejlődünk, a döntési lehetőségeink megszaporodnak, egyre többször és többször választhatunk. A felelősségünk ugyanilyen ütemben növekszik. Egy idő után már nem szolgáltatnak magyarázatot a szüleink hibái a mi hibáinkra, mert a felnőtt életünkben hozott döntéseinkért már mi vagyunk felelősek.

Öröklött vagy saját identitás

James Marcia kanadai klinikai és fejlődéspszichológus Erik Erikson német származású pszichológus közismert, szakaszos személyiségfejlődési elméletéből kiindulva tanulmányozta a serdülőkor pszichológiai vonzatait az 1960-as, 1970-es években. Úgy vélte, hogy a „Ki vagyok én?” – kérdésre két módon találhatunk választ: vagy elhisszük, hogy azok vagyunk, akiknek mondanak bennünket, vagy megpróbáljuk mi magunk beazonosítani önmagunkat.

Természetesen eltérések vannak abban, ki, hogyan reagál erre a szakaszra. Vannak, akik megharcolva megtalálták a saját identitásukat, amivel azonosultak is. Vannak, akik a keresés kellős közepén vannak, próbálgatják a lehetőségeiket, de még egyik mellett sem köteleződtek el. Mások egyszerűen nem hajlandók foglalkozni a problémával, nem keresgélnek, és nem köteleződnek el semmi mellett. És vannak, akik egyszerűen elfogadják a felkínált lehetőséget.

Sikert megélni a gyereken keresztül

Shutterstock

Arra a kérdésre, hogy melyik módszer a boldogság útja, nem egyértelmű a válasz. Annyit megállapíthatunk, hogy ha elköteleződünk valamely önazonosság mellett, az egyértelműen jobb, mintha nem tennénk. Azok, akik döntöttek, általában boldogabbak, mint akiknek még nem sikerült – függetlenül attól, hogy saját utat választottak, vagy a rájuk erőltetett életpályát.

Az érzelmi önállóság

Van azonban egy lényeges különbség az identitásukat küzdelem által elérők és az „öröklött” identitásúak között. Ez pedig az érzelmi önállóság kérdése. A Marcia-féle kutatások folytatásának eredményei arra mutatnak, hogy azt a módszert használjuk az életünk többi fontos helyzetében is, amit az identitásunk megszerzéséhez használtunk: a szüleinkre hallgatunk, vagy magunk hozzuk meg a döntést.

Az öröklött identitásúak felnőttkorukban is függenek a szüleiktől érzelmileg, sőt gyakran anyagilag és intellektuálisan is. A saját identitásúak viszont önállóan hoznak döntést, átgondolják a lehetőségeiket, és a szüleikkel szemben többnyire kritikusak, legalábbis nincsenek illúzióik. A szabad akarat, a felelősségvállalás, a saját ízlés kibontakozása hozzá tartozik az egészséges személyiséghez. Ahhoz, hogy valaki más életét éljük, mindezt el kell fojtanunk magunkban, ami meghasonlottá vagy sérültté tehet bennünket. Az ember az élete során újra meg újra találkozik az önazonosság kérdésével, amire nem találhat választ, ha soha nem élte meg önmagát.

Dajka Emőke pszichológus

Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, most sokféle kedvezmény várja.