Mikor tudunk megbocsátani a párkapcsolatban, és mikor nem?
Megbántottság, fájdalom, trauma, zavarodottság, csalódás, düh, félelem – amit a másik ki tud váltani belőlünk a szavaival, a tetteivel vagy éppen ezek hiányával. Hogyan tudunk megbocsátani? Mikor akarunk, és mikor nem?
Negyvenes nő, tizenöt év házasság, két gyermek, szép család. Nyolc éve félrelépett a férje, megbocsátást kapott – komoly munka árán. Három éve ismét megtörtént, a nő akkor már tudta, hogy el fog válni a férjtől. Három év azért telt el, mert adott időt magának, hogy az indulatai és a dühe ne akadályozzák az emberséges, elsősorban a gyerekek érdekeit figyelembe vevő válást. Most boldog, felszabadult, és új dolgokba kezdett, gyermekei apjával pedig normálisan kommunikál. Először magától értetődő volt a megbocsátás, másodjára fel sem merült, és nem is volt jelentősége. Itt már nem arról szólt az egész, hogy hányszor lehet ugyanazt a dolgot megbocsátani, hanem arról, hogy a kapcsolat egyszerűen nem működött. Ma már mindketten így gondolják.
Amire mindketten vágyunk
Életünk folyamán több, néha kevesebb párkapcsolatban próbáljuk megtalálni a szerelmet, a biztonságot, a boldogságot és önmagunkat. Egy másik ember által szeretnénk egésszé válni, az ő tükrébe nézve szeretnénk saját magunkat szépnek, jónak, megbecsülhetőnek látni. Sokan bele sem gondolnak, hogy társuk is ugyanerre vágyik, neki is hasonlóak a céljai, és ő is keresi a saját boldogságát. Nincs jó recept, hogyan is kell jól csinálni, hogy mindkét ember mindig jól járjon. Mindenki követ el hibákat, ballépéseket, tesz olyasmit, ami a másiknak éppen akkor, éppen úgy nem megfelelő vagy akár rossz.
A harmóniát elérni nem egyszerű feladat. Közös célok, élmények, állandó odafigyelés, tudatos jelenlét, az apró dolgok és lehetőségek észrevétele a mindennapokban: ezek a kövecskéi annak az útnak, amelyen járva kiegyensúlyozottan működtethető egy párkapcsolat. De mindez nem mindig tud megvalósulni. Két ember kapcsolata állandóan változó, dinamikus rendszer, ideális esetben egymást inspiráló és támogató együttműködés.
Akkor nem is az igazi?
Manapság sokat hallani, hogy valaki azért nem tesz meg dolgokat a másik kedvéért, mert úgy hiszi, ezzel „feladja” önmagát. „Ha nem jön magától, akkor az nem is az igazi” – hallani sokaktól. Hát nem is lesz igazi soha, ha így gondolkodunk! Egy kapcsolatban éppen az a pláne, hogy apró kis szálakkal, és egyre többel, kapcsolódunk a másikhoz.
Közös teret építünk, ami csak a miénk, és amibe önmagunkból is sokat beleadunk, miközben önmagunkat, a céljainkat, a személyiségünket megőrizzük. Hiszen a másiknak is az tetszett meg. Mindeközben persze megteszünk dolgokat a társunk kedvéért is, hiszen ő is ezt teszi, ettől csiszolódik, alakul a kapcsolat. Az adok-kapok szabályai szerint ez működik is.
Ki a hibás?
Hibázott a párunk? Probléma van vele? Megbántott? Netán másutt keresett boldogságot? Nézzünk magunkba, mielőtt kimondjuk, hogy csakis ő a hibás! Vajon miért tette ezt velünk? Szándékában állt-e bántani, vagy csupán a saját belső konfliktusát, problémáját kezelte rosszul? Partnerek voltunk-e számára mindezek feltárásában, megbeszélésében, tudott-e hozzánk fordulni akkor és ott? Sok-sok eldöntendő kérdés, tisztázandó helyzet. Minden konfliktusnak megvannak a forrásai az emberben, a kapcsolatban vagy éppen ezeken kívül (például a munkahelyen).
Lelki mumusaink
Ezekkel szembe kell nézni. A mumus nem is olyan félelmetes, ha már találkoztunk vele. Egy-egy kapcsolati krízis mindig lehetőséget teremt lelki mumusaink megismerésére, melyeket magunkban hordozunk hosszú időn át. Ha fájdalmat érzünk, az belőlünk legalább annyira fakad, mint másból. Ha ezt megértjük és elfogadjuk, akkor már sokkal könnyebb lesz értenünk és elfogadnunk, hogy a másik ember miért tudott megbántani, mivel tud igazán bántani bennünket. Ha nem célzottan tette, akkor számára is fontos lesz, hogy megtudja, mi az, ami nekünk rossz, fájdalmas vagy éppen szomorú.
Tökély helyett
A megbocsátásig csakis akkor tudunk eljutni, ha megértjük önmagunkat is, a társunkat is, és értelmezzük, hogy miért is jutottunk ebbe a helyzetbe, amelyben megbocsátásra van szükség. Az értelmezés és a megértés az elfogadás alapja. El kell fogadnunk a saját gyengeségeinket és a másik hibáit is, szóval azt, hogy a kapcsolatunk a vágyott tökély helyett sérülékeny, időnként tudatos odafigyelést igénylő rendszer, amelyben tenni kell azért, hogy a mérleg inkább a pozitív irányba mutasson.
Rossz napok
Mindenkinek van rossz napja, a frontok jönnek-mennek, a fizetési átsorolások késnek, a főnöknek rákoppintottak a fejére, az irodában csupa csinos lány dolgozik, a kolléga bezzeg tudott új autót venni, az anyós kiállhatatlan, és még sorolhatnám azokat a helyzeteket, amelyekben csupa külső tényező miatt lesz nagyobb igényünk otthon a kedves szóra, cirógatásra, odafigyelésre, és éppen nem ezt kapjuk, sőt.
És máris ott vagyunk megbántva, megalázva, akár néhány mondattól, vagy a másik kedves hangú kollegiális telefonbeszélgetését hallva, netán az elmaradt névnapi virág okán. Nem gondolunk bele, hogy a párunk mindezzel olykor ugyanígy van.
Hidegzuhany alatt
Persze vannak cifrább helyzetek is, amelyekben eldönthetjük, hogy elfogadható-e, ami történt, ér-e annyit a kapcsolat, hogy feltárva a valós okokat, szembenézzünk azokkal és továbblépjünk. Azt is el kell ilyenkor döntenünk, hogy ismertük-e igazán a másik embert, nem csak ámítottuk-e önmagunkat azzal, hogy ideális minden, aztán a hidegzuhany alatt összeomlunk.
Ha ér annyit a másik, és ér annyit a kapcsolat, hogy dolgozzunk mindezen, akkor túl kell jutnunk a saját sértettségünkön, önsajnálatunkon, és el kell engednünk az indulatainkat. Előre kell néznünk, új célokat kitűzve, megerősödve, tapasztalatokkal felvértezve.
Ki sem kell mondani
A megbocsátás nem egyenlő a felejtéssel. Nincs tiszta lap, csak tanulás. Gazdagodás, érzelmi erősödés, tudatosság. Jó esetben így lábal ki az ember a krízisből. Megtanulja, hogy sérülékeny, hogy bántható, hogy nem tökéletes, de azt is, hogy ezek után mi az, ami szóra sem érdemes, és mik azok a dolgok, amelyek többé már nem férnek bele a kapcsolatba. A tudatunkban létező sérüléseink, traumáink, a megoldott konfliktusaink fejlesztő hatásúak.
Ne aggódjunk miattuk. Ezek után már kisebb eséllyel alakul ki hasonló helyzet. Mindez erősítsen bennünket abban, hogy képesek legyünk megbocsátani a másiknak, hiszen vele és általa fejlődtünk tovább, lett tisztább a kapcsolatunk, és többet tudtunk meg önmagunról is. Ha biztos és stabil a párkapcsolat, akkor ez így tud működni. Ha jól csináltuk, akkor a megbocsátás magától jön, ki sem kell mondani, hiszen azt mindkét ember érzi. Az is erősebb lesz, aki megbocsát, de az is, akinek megbocsátanak.
Dr. Belső Nóra pszichiáter cikke a HVG Extra Pszichológia párkapcsolati különszámban jelent meg. A párkapcsolatok szakaszairól beszélgetünk Dr. Belső Nórával és Füredi Krisztián szexuálpszichológus-párterapeutával a következő HVG Extra Pszichológia Szalonban.
Ha most fizet elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, 20 % kedvezményt kap vagy ajándékba kapja a Most élj! című könyvet.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
