Mi a teendő, ha a partnered Kos? Mit kezdj a szangvinikus emberrel? Hogyan tud a pedagógus hatni a meleg-megengedő szülőre? Merre tud fejlődni a szufi enneagram kilenc típusa? E megközelítések legtöbbje azt ígéri, hogy támpontot ad: hogyan fog a bemutatott típus bizonyos körülmények között viselkedni.

Az emberiség történelmének kezdete óta zajlanak próbálkozásaink önmagunk és társaink leírására és „beskatulyázására”. Az ókori beosztásoktól a legmodernebb pszichológia címkézéséig számos osztályozási kísérletet ismerünk. Természetesen egyik sem olyan stabil és strukturált, mint például Mengyelejev alkotása, az elemek periódusos rendszere.

Mindeközben érdemes szem előtt tartani, hogy a személyiség nem függetleníthető a képességektől, a tapasztalatoktól, a belőlük levont tanulságoktól, a körülményektől, a céloktól. Az ok nem okozat, a tendencia nem útmutató. Mindannyian címkézünk, de nem mindig tudatos ez a tevékenységünk – mint ahogy a címkézést meghatározó, a fejünkben meglévő előítélethalmot sem szívesen tudatosítjuk. A skatulyázás jól jöhet azért is, mert éppen az előítéleteket rejti, távolítja: színvonalasnak hitt intellektuális diskurzussá válik a beszélgetés a megalapozottként hivatkozott személyiségtípus-teóriáktól.

Kényelem, tudás

A tipizálást könnyíti, hogy egyre gazdagabb a választék az osztályozási eljárásokban, miközben nem létezik egyetlen, kizárólagos definíció a típuselméletek mögött. Mint ahogy tiszta típus sincs. Mégis gyakran az tűnik a legegyszerűbbnek társunk megértéséhez, hogy a delikvenst hipp-hopp odabiggyesztjük egy kétpólusú skála az egyik vagy a másik végére. Tehetjük ezt kényelemből is: így egyszerűsítjük a kategorizált ember kezelését.

Felkészülni a várható helyzetekre

Shutterstock

Még inkább azért, mert szeretjük azt hinni, hogy tudunk valamit – ebben az esetben azt, hogy milyen a másik, hogyan bánjunk vele. Márpedig az embernek mint társas lénynek az a legfontosabb, hogyan tud eligazodni közösségeiben és a társadalomban, hogy milyenek, akikkel együtt él, dolgozik, szórakozik. E mögött a vágy mögött az a szándék áll, hogy megértsük, miért is cselekszik a másik úgy, ahogy, és miként tudunk ehhez viszonyulni, számunkra is előnyös módon. Felkészülni a várható helyzetekre, leginkább kikerülni az előre megjósolható konfliktusokat.

A skatulyázás így hiánypótló szerepet tölt be: ha nem tudjuk, hogy valaki miért csinál valamit, akkor tipizálunk. Van, aki annak reményében osztályoz, hogy az adott elmélet diagnosztikus vagy prediktív erejében bízva manipulálhassa a másikat. Stratégiát is készít: amilyen nyuszi, úgysem fogja az értekezleten megvétózni a döntést, bár lehet, hogy négyszemközt elmondaná a kifogásait.

Út vagy csapda

Magunkat is címkézhetjük: hogy milyennek szeretnénk látni és hinni magunkat. Csapda és út is lehet az önkategorizálás. Ha csapda, akkor a passzivitás langyos bugyrában helyezkedik el vele kényelmesen, aki olyasmiket állít magáról, hogy „alapvetően önbizalomhiányos ember vagyok”, netán „valójában nagyon lusta vagyok”.

Ez a csapda, melynek kulcsmondata az „én már csak ilyen vagyok”, mintha vasmacskaként horgonyozná le személyiségünket a változtathatatlanság sziklának hitt talaján – alapvetően kifogás, ezen túl azonban költséges stratégia is. Márpedig az ember biológiai lény, érdemes takarékoskodni a forrásaival. Önmagunk címkézésének legkézenfekvőbbnek tűnő haszna, hogy használati útmutatót adunk a másiknak – roppant előzékenyen, a dolgát látszólag meg is könnyítve. Ilyen és ilyen vagyok, tehát így és így bánj velem.

Én már csak ilyen vagyok

Shutterstock

Ám saját magunk felmentésének veszélyes csapdája helyett az önfejlesztés izgalmas és ígéretes útját is kínálhatja a kognitív címkézés, az önkategorizálás. „Azért kelek mindig korán, mert alapvetően lusta vagyok, így nem készülnék el soha időben” – meséli egyik ismerősöm. „Minden válaszom előtt elszámolok magamban háromig, néha tízig is, ugyanis a jellembeli türelmetlenségem miatt akár sértésre, gorombaságra is képes lennék hirtelenjében” – mondja másvalaki, akit emiatt a környezete már régóta a türelmesek fiókjába tuszkol bele.

Az 1910-ben elhunyt William James, amerikai filozófus, pszichológus mintha-elvére emlékeztet ez a hozzáállás: tudatosítva személyiségünknek azon területeit, ahol az önfejlődéssel pozitív változást idézhetünk elő, magunk is könnyen változtathatunk. Ha a türelmetlen ember úgy tesz, mintha türelmes lenne – megtanul várni, nem sürgetni másokat – egy idő után valóban türelmesebb lesz. Kutyából nem lesz szalonna – legyinthetnek erre sokan, és valóban, jogosan merül fel, hogy ha egy introvertált úgy tesz, mintha extrovertált lenne (fordítva jóval nehezebb!), ezzel közelebb kerül a kétpólusú skálán a másik véglethez?

És az ambivertáltak

A szakirodalom ambivertáltnak mondja azokat, akik mindkét pólust képviselik. Márpedig néha a türelem, néha a türelmetlenség célravezető, néha az irányító, néha pedig a követő magatartás lendít előre egy kapcsolatot. Néha valamelyik társadalmi szerepünk miatt is hivatkozunk a címkére: „Lehet, hogy önt zavarja a kissé valóban hangos stílusom, de egy főnök nem lehet határozatlan!”

Lewis Carroll, az Alice-könyvsorozatok szerzője azt mondja: „Ne akarj másnak látszani, mint aminek látszol, mert ha nem annak akarsz látszani, aminek látszol, akkor nem annak látszol, aminek látszani akarnál”. Ez a carrolli módon rejtélyes jó tanács felveti a kérdést: lehet-e a személyiségtípus önbeteljesítő jóslat? Az biztosan nagy eredmény az önfejlődésben, ha vissza tudunk emlékezni életünknek arra a pillanatára, amikor olyanok akartunk lenni, amilyenek most vagyunk.

Szvetelszky Zsuzsanna szociálpszichológus

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban találhat, amelyben hatással, befolyásolással és a manipulációval foglalkozunk.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.