Ha nagyon más a szülő és a gyerek személyisége

Anna a földön ül, olvas, mellette a játszószőnyegen fekszik a három hónapos Emma, aki édesen nézelődik, majd egyszer csak halk nyöszörgést hallat. Anna leteszi a könyvet, odafordul a lányához, megsimogatja az arcát, amitől ő egyből megnyugszik, de aztán mégis inkább sírva fakad. Anna felveszi a szőnyegről, feláll vele, kicsit járkál a szobában, puszilgatja, Emma újra mosolyog, folytatódhat a nézelődés, olvasás. Az egész nem tart tovább egy-két percnél.

Timi és Léna nem ilyen szerencsések. Hasonló esetben Léna egyáltalán nem nyugszik meg a simogatás hatására, sőt, akkor kezd csak igazán sírni, mintha Timi odafordulása tenné számára is világossá, hogy a diszkomfort érzése jogos volt, meg is mutatja hát, mennyire rossz volt neki. Ez persze csak a felnőttek okoskodása, Timi fejében ez nyilván nem áll össze ilyen szép racionálisan, ő csak azt érzi, hogy a simogatásnál azért több és más is kell, ezt pedig elég egyértelműen jelzi.

Reakciók, stratégiák

A fenti két eset csupán a fantázia szüleménye ugyan, de mindkettő bőven lehetne valódi is, és még az sem számítana extrémnek, ha a két helyzet ugyanazon szereplők között, akár egy napon vagy éppen órán belül zajlana le. Innentől a kérdés tehát az, hogy az anya vagy az apa hogyan reagál erre a helyzetre. Az egyik lehetőség, hogy módosít, keres valamit, ami bejön.

Örökletes tényezők

Shutterstock

A másik, hogy kézbe veszi a gyereket, megmutatja neki a lakásban található növényeket, megpróbál vicceskedni. De úgy is dönthet, hogy folytatja a korábbi stratégiát, vagy azért, mert nincs jobb ötlete, vagy például azért, mert hisz benne. Azt is választhatja, hogy megsértődik, rosszul érzi magát, megharagszik a gyerekére. Bár jó eséllyel ez utóbbi gyakorlásával érjük el legkevésbé a célunkat, bizonyos esetekben, önkéntelenül azért mégiscsak előfordul, hogy belecsúszunk ebbe a stratégiába. Mert nem tudunk, vagy nem akarunk felülemelkedni a saját makacsságainkon.

Családi körforgás

De mi adhatja ezeket a különbségeket? Mi van, ha a szülő és a gyerekek nem illeszkednek egymáshoz? És hát senki se ringassa magát fényes illúziókba, mindez nem csak kisgyerekek mellett merül fel. Kamaszokkal éppúgy előfordulhat, aminek viszont lehetnek előzményei már a kisgyerekkori viszonyulások között is. Ahhoz, hogy közelebb jussunk a fenti kérdések megválaszolásához, pszichológusok megpróbálták vizsgálni, mik lehetnek az emberi viselkedést befolyásoló örökletes, genetikai tényezők. Nem tudjuk ugyanis, milyen lesz az a vegyület, amely létrejön két vagy több ember, helyzet, reakció találkozásakor – de hátha van valami, amivel lehet számolni.

Az egyik ilyen, az 1950-es évek végén indult vizsgálat (New York Longitudinal Study, NYLS) olyan népszerű lett, hogy központi kifejezése legalább annyira beette magát a köztudatba, mint Freud tudattalanja. Ez a kifejezés a temperamentum, amely a definíciója szerint „időben tartós, különféle helyzetekre adott következetes egyéni válaszmódokat” takar. A kutatás során arra kérték a szülőket, hogy gyerekük születését követően egészen felnőttkorukig előre meghatározott időközönként töltsenek ki a gyerekük viselkedésére vonatkozó kérdőíveket.

Háromféle temperamentum

Az elemzett adatokból három temperamentumkategóriát azonosítottak, melyek már csecsemőkorban tapasztalhatók voltak. Az eredmények szerint a csecsemők 40 százaléka könnyű temperamentumúnak bizonyult, ők játékosak voltak, készségesen alkalmazkodtak az új helyzetekhez. Tíz százalék nehéz temperamentumú volt, ők ingerlékenyen, új helyzetekre hevesen és negatívan reagáltak; a csecsemők 15 százaléka pedig lassan bemelegedő, visszahúzódó, nehezen alkalmazkodó volt. (A vizsgálat 35 százaléknyi gyereket nem tudott kategorizálni, ami azért némiképp megkérdőjelezi a hitelességet, ezzel együtt Alexander Thomas és Stella Chess amerikai pszichiáter házaspár vizsgálata mind a mai napig relevánsnak számít).

A legfőbb kritika viszont éppen amiatt érheti a NYLS-t, hogy szülőkre vonatkozó kérdések nem voltak a kérdőívben. Pedig épp ez a lényeg, a családi rendszerben ugyanis – legyen szó hagyományos, egyszülős, azonos nemű szülős, többgenerációs vagy éppen mozaikcsaládról – nem különálló emberekről beszélünk, hanem egymással folyamatosan reakcióban és interakcióban állókról, ahol éppúgy hat a szülőre a gyereke, mint a gyerekre a szülő. Innentől pedig az a lényeg, hogy a szülő mit kezd a gyereke és a saját temperamentumával, hogyan illeszti össze a kettőt.

Mintaként működünk

Még ha elfogadjuk is a temperamentum genetikai meghatározottságát, azt nem tudhatjuk előre, hogy a szocializáció, az élet, a környezeti hatások során ezekkel a veleszületett adottságokkal mi történik. Éppen ezért nagyon fontos az illeszkedés jósága (goodness of fit) nemcsak a szülő-gyerek, de később a baráti és párkapcsolatok működőképessé tételében is.

Ha a szülők például érzékenyen kezelik nehéz gyerekük új helyzetekre adott reakcióit (és nem akadnak ki a gyerekük kiakadásán), akkor a nehéz gyerek idővel megtanulhatja kezelni az indulatait. A szülői reakciók ugyanis mintaként funkcionálnak, tehát a gyerek azt fogja legitim válasznak gondolni, amit a szüleitől is lát. Ha pedig tőlük sértődést, haragot lát, akkor ő, ha nem is tudatosan, de okkal fogja fenntartani nehéz temperamentumát.

Optimális illeszkedés

Shutterstock

Látszik hát, miért fontos a kezdeti időszakban megtalálni a családi rendszert tekintve optimális illeszkedéseket: a gyerekkorban elsajátított és begyakorolt működésmódok lesznek ugyanis alapjai a későbbi, kamasz-, majd felnőttkori kapcsolatoknak.

 Lényeges nüánszok

Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy a csecsemő- majd kora gyermekkorban megtalált harmónia csak akkor tartható meg kamaszkorban is, ha elhisszük és el is fogadjuk, hogy ezek az illesztési pontok nem minden korban, nem minden helyzetben ugyanott vannak. És itt nemcsak olyan banális dolgokra kell gondolni, hogy a kamaszgyereket már nem Kalákára visszük, hanem adunk neki pénzt, hogy mehessen 30Y-koncertre a barátaival. Sokkal inkább olyan nüánszokról van szó, elfogadjuk-e, hogy már ciki a puszi, vagy hogy nem mesél el mindent a napja végén.

Nem az a baj tehát, ha nem azonos a szülők és a gyerekek személyisége, hanem ha nem találják meg közösen, kreatívan az illesztési pontokat.

Szél Dávid pszichológus

Új könyvéről itt talál infókat.

Mit tehet az ember, ha váratlanul szembesülnie kell azzal, mennyire más típus a saját gyereke, mint ő maga? Olvassa el a WMN.hu-n!

Ha most fizet elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, 20% kedvezményt kap vagy választhatja azt is, hogy ajándékba kapja a Pszichológia dióhéjban című könyvet.