2020 ősze van. Nagyjából hat éve vagyok úgy pszichológus, hogy szeretek is pszichológus lenni.

Ez a hat év önmagában sem sok idő, úgy meg aztán pláne nem, hogy 2014-ig milyen hosszú időn keresztül és milyen kitartóan nem akartam pszichológus lenni.

A történet 1985-ben kezdődik. Négyéves vagyok. A második generációs pszichológus anyukám gyakoroltatja velem és nővéremmel kiejteni a bonyolult nevű szakmát. Mintha tüsszentenétek, ha, ha, hapcihológus.

1988 van, az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelenik a Klinikai gyermekpszichológiai tanulmányok című kötet, benne nagymamám egy cikkével, de én erről persze egyelőre mit sem tudok, hiszen még csak hétéves se vagyok. Szerencsére mindjárt jön a születésnapom, amikor végre megtudom. Mert a nagymamám nekem fog a könyvből ajándékozni egy példányt, benne a kézzel írt dedikálásával, hogy majd a hagyományát én folytassam.

Nekem viszont más terveim vannak, kalauz vagy csillagász szeretnék lenni. Annak ellenére, hogy a már említett pszichológusnagymama rendszeresen elmondja, hogy milyen jó megfigyelő vagyok. Olyannyira, hogy komoly identitáskrízist élek át, amikor valamit nem figyelek jól meg. Ami azért bőven előfordul.

Az 1990-es évek közepe van, gimnazista vagyok. Már nem szeretnék se csillagász, se kalauz lenni, nem tudom, mi szeretnék lenni, azt viszont tudom, hogy pszichológus biztos nem. Két generáció bőven elég, árnyékban pedig nem szeretnék dolgozni.

2000 eleje van. Ötlet híján persze pszichológiára jelentkezem. És a biztonság kedvéért, második helyen építőmérnöki szakra is, hogy ha mégsem vesznek fel az első helyre, akkor se vigyenek el katonának. Nem vesznek fel pszichológiára, szóval jön a statika, CAD, egy idő után be se járok. Elmennek a napok a semmivel, a felvételire tanulás mímelésével és munkával. Dolgozom a Matáv belföldi tudakozójában a Petőfi Sándor utcában, forgalomszámlálóként a Petőfi híd budai hídfőjénél és kérdezőbiztosként Budapest utcáin, kezemben egy olyan térképpel, amin még a rendszerváltás előtti utcanevek szerepelnek.

2003 van. Jön a negyedik felvételi kísérletem. Az esélytelenek nyugalmával állok neki. Felvesznek. De nem vagyok motivált, nem érdekel semmi, így aztán az első három évben az alapképzésen minden szigorlatom kettes lesz, az előadások zömét végigalszom, rengeteget utóvizsgázom, rengeteg vizsgát halasztok.

Szél Dávid

Sorok Péter

2006 ősze van. Szakirányt kéne választani (ezt ma már mesterképzésnek hívják). Nem könnyű olyat találni, ami olyan munkát ígér, amivel majd nem kell közvetlenül emberekkel foglalkozni, de végül sikerül: társadalmi kérdések pszichológiája.

És itt és ekkor valami összeáll. Végre megtanulok tanulni, végre kicsit élvezem a tanulást, végre meg tudok szólalni, azt hiszem, érdemben, de ebben azért nem vagyok biztos. És magamat is meglepve nincs több egyes-kettes-hármas, nincs több utóvizsga és végül csúszás nélkül befejezem az egyetemet. De azt sajnos továbbra sem tudom, hogy a diplomámmal mit csináljak. Egy dolog viszont változatlan: emberekkel közvetlenül nem szeretnék foglalkozni.

2008 június. Állásinterjúkra járok. Reklámipar, szervezetfejlesztés, trénercégek. Valahogy viszont sehol sem értem, hogy mi is lenne majd a feladatom. Mármint azt, hogy úgy a napi munkavégzés mit jelentene. Egészen addig, amíg meglátom, hogy a Józsefvárosi Nevelési Tanácsadó (ma már pedagógiai szakszolgálat) iskolapszichológust keres. Ott, a Köztársaság (ma már II. János Pál pápa) téren hirtelen mindaz, ami a korábbi interjúkban ködös volt, itt nagyon konkréttá és egyértelművé válik.

Cserébe hamar kiderül, mennyire kínkeserves és kemény.

No, nem azért, mert mégis emberek, és nem is azért, mert röhejesen kevés a pénz, hanem azért, mert arcon csap a rohadó közoktatás, a szenvedő társadalom és az őrült tehetetlenség. És közben újra rájövök, hogy én tényleg és még mindig nem akarok pszichológus lenni. De azért végigcsinálok négy évet, amiből egyben még vezetőhelyettes is leszek. Leteszek egy szakvizsgát is, és abszolválok egy doktori képzést. Megszületik a fiam.

2012 ősze van. Amikor is két fontos dolog történik. Egyrészt elkezdek egy blogot írni, amiben kicsit a pszichológiáról, kicsit az apaságról írok, másrészt veszem magamnak a bátorságot, és végre úgy döntök, hogy kipróbálom, milyen amikor nem vagyok pszichológus. Hanem mondjuk szakmai koordinátor egy felsőoktatással foglalkozó uniós projektben.

És az jó. Nagyon jó. Nincs rohadás, nincs szenvedés, nincs tehetetlenség.

Közben megszületik a lányom.

No meg megjelenik szakmailag is valami egészen új dolog az életemben.

Mégpedig az, hogy azon veszem észre magam, hogy mégis hiányzik a pszichológiai gyakorlat. Szóval megpróbálom szép lassan beengedni az életembe. Úgy, hogy elég sokat írok, úgy, hogy elkezdek magánklienseket vállalni, egy ideig újra iskolapszichológusként dolgozni, egy ideje egyetemen tanítani.

És így, önszántamból, többé-kevésbé általam szabályozva és óvatosan adagolva: jó.

Jó dolog segíteni, jó dolog odafigyelni és jó dolog ítélkezéstől mentesnek lenni. Nehéz, de jó.

A szerző a HVG Kiadónál.

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashat, melynek témája az anyánkhoz való viszonyunk és az anyaság.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.