„Terítékre kerül a múlt, a jelen és a jövő minden aspektusa”, és a gyászolónak „megrendült világképe helyett megpróbálunk megalkotni egy újat” – foglalja össze a gyászkísérő feladatait új könyvében Singer Magdolna. A szépen hangzó folyamat azonban sosem ilyen egyszerű, hiszen a gyász nagyon egyéni, és az egyéneken belül is időről időre változó – hangsúlyozta a mentálhigiénés szakember a szalonest képernyők előtt összegyűlt nézői számára.

Szélsőséges érzések kavaroghatnak benne, egyszer arra vágyik, hogy hagyják békén, másnap pedig arra, hogy valaki hívja fel vagy ölelje meg. Ebben a helyzetben kell tapintatosan kísérni, átvezetni egy megnyugvásig a gyászolót, alkalomról alkalomra igazodni az összetett, egymásnak sokszor ellentmondó érzelmeihez.

Beszélni és meghallgatni

„Normál” gyász esetén ehhez nincs szükség szakemberre, hiszen jó esetben van a környezetben olyasvalaki, aki „szeretettel, türelemmel meg tud hallgatni”. Jó lenne, ha a családokban „össze tudnának kapaszkodni” a rokonok egy ilyen nehéz pillanatban, de a tapasztalat sajnos azt mutatja, hogy a gyász inkább elszigetel. Pedig a legfontosabb ebben az élethelyzetben, hogy az érintettek átélhessék az érzelmeiket, és azokat kívülre tudják helyezni.

A baj az, hogy a mai világban sok helyen nem beszélnek a családból elmenőkről, és – szemben a korábbi korokkal – a halál realitása korántsem olyan hétköznapi. Nem látnak az emberek haldoklókat, nincs otthoni búcsúz(tat)ás, ravatalozás, a gyerekekkel sem beszélnek erről, emiatt pedig tabuvá válik ez a téma.

Ilyen – és csakis ilyen – értelemben a koronavírus-járvány pozitív hozadéka, hogy mindenkihez közelebb került a halál, ami rákényszeríti az embereket, hogy beszélni kezdjenek róla – hangsúlyozta a szakember. Ez a kommunikáció a gyerekek esetében azért is nagyon fontos, mert ha nem tudnak például a hozzátartozójuk közeledő haláláról, akkor annak bekövetkezte váratlanul éri őket, azt pedig sokkal nehezebb feldolgozni.

Csak úgy eltűnt az életből

A gyász megélése sok mindentől függ. Attól kezdve, hogy hány éves volt az elhunyt, milyen kapcsolat volt közte és a gyászoló között, vagy hogy milyen gyorsan távozott el, a feldolgozást befolyásolhatja például az is, hogy milyen aktuális pszichés állapotban van az illető. A járványhelyzet például ebben sem segít – magyarázta Singer Magdolna –, hiszen a bezártság, izoláltság még akkor is rányomja a bélyegét az emberek hangulatára, ha történetesen nem Covidban halt meg a hozzátartozó.

Ideális egy szép kísérés (vagyis: a haldokló elkísérése az utolsó napokban, hónapokban, jelen lenni és beszélgetni vele): sok mindent feloldhat és könnyebbé teheti a hiány és bánat elviselését, de erre sokszor nincs lehetőség. Mint a mostani járvány idején is sokan panaszkodtak, hogy olyan gyorsan történtek a dolgok, és került súlyos állapotba, lélegeztetőgépre, majd a temetőbe a hozzátartozó, hogy mintha „eltűnt volna az életünkből”.

Levél és üres szék

A befejezetlenség érzését és zavarodottságot segíthet leküzdeni, ha az elmaradt búcsút utólag, szóban vagy írásban pótolja a gyászoló – említett egy megküzdési technikát a szakember. A Gyászkísérés című új könyvében is bemutatott módszer során lehet például levelet írni az eltávozottnak, és megfogalmazni benne mindent, az örömöt, a hálát, a keserűséget vagy akár a haragot is. Ezt a temetőben fel lehet neki olvasni, de az is segít, ha valaki másnak, egy élő rokonnak olvassa fel a gyászoló.

Ugyanezt szóban is meg lehet tenni, vagy például egy üres széknek, mintha ott ülne az elhunyt. A feldolgozás izgalmas része – mesélte Singer Magdolna –, amikor ugyanebbe a székbe a gyászoló ül, és ott „hallgatja meg”, mit mond, üzen neki az eltávozott rokon. „Nem tudjuk, honnan jönnek ezek a gondolatok, sokszor olyanok is, amelyek korábban eszébe sem jutottak, de segíteni szoktak.”

Ha feltámad a bűntudat

A gyászkísérő szerepe nemcsak abban merül ki, hogy meghallgatja az illetőt, hanem abban is segíthet, hogy biztosítsa arról, normális, amit átél. Ez azért is kulcsfontosságú – állítja a szakember –, mert mivel az emberek általában keveset beszélnek a halálról, a tabusítás miatt azt sem igen tudják, mit élnek át általában mások ilyen helyzetben. Így, amikor velük történik, akár azt is hihetik, hogy a mindent átható érzelmek, a testi és lelki folyamatok összezavarodása már-már az őrület jele.

Holott erről szó sincs, hiszen „olyan nagyok az egyéni szélsőségek a gyász megélésében, hogy különösen az első időszakban szinte minden normálisnak tekinthető”. Ezt pedig sokan jobban elhiszik egy külső szemlélőnek, mint esetleg a rokonságnak.

A gyászfolyamat gyakori velejárója a bűntudat is, ám a beszélgetések során általában kiderül, hogy ez valamit helyettesít. Singer Magdolna szerint ennek többnyire szorongáscsökkentő funkciója van, egyfajta énvédő mechanizmus. A jóvátehetetlenség érzésének átélésénél sokak szívesebben hitetik el magukkal, hogy képesek le(he)ttek volna befolyásolni élet és halál kérdését („ha én ezt csináltam volna, ha elvittem volna…, akkor még élne”), ez pedig azt jelenti, hogy ha legközelebb nem „hibáznak”, akkor nem következik be a halál, vagyis félni sem kell tőle.

Múlik az idő

Ez, a haláltól való szorongás, a gyászolókkal való beszélgetések egyik leggyakoribb témája, és ezt boncolgatva általában eljutnak oda, hogy megfogalmazzák: pontosan mitől is fél az illető – mesélte a gyászterapeuta. Legtöbbször a múló időtől való szorongás áll ennek hátterében, amire a hétköznapok sodrában igyekeznek nem gondolni, de egy hozzátartozó halála váratlanul előhozza az ezzel kapcsolatos kérdéseket, félelmeket.

„Ilyenkor döbbennek rá az emberek, hogy elpazarolják az életüket, a munkahelyen csak vesztegetik az idejüket.” Különösen sok multicégnél élhetik meg a munkavállalók, hogy tevékenységükkel kizárólag a cég nyereségét növelik, de semmi fontosat nem tesznek az emberekért, a világ javáért. Nem egy gyászkísérés válik egy idő után coach-kodássá – mesélte Singer Magdolna, hiszen a halálszorongást ennek a problémahalmaznak a megoldása oldhatja, sokszor egy munkahelyváltás révén.

Felkészülten továbblépni

Arra a kérdésre, hogy mit tehet valaki, hogy felkészülten érje a halál – akár a sajátja, akár valamely hozzá közel állóé, a szakember egy indián mondást hozott válaszként: Vállunkon hordani a halál madarát. Vagyis rendszeresen foglalkozni a kérdéssel, nem azért, hogy riogasson, hanem, hogy folyamatosan figyelmeztessen, mi a dolgunk az életben.

Ha pedig mégis váratlanul, vagy a vártnál súlyosabb krízist okozva ér minket a gyász, akkor jó tudni: a feldolgozásnak nincs időhatára. A régen emlegetett gyászév valójában – különösen egy hosszú közös élet után, vagy egy gyermek elvesztése esetén – jóval több is lehet. A megküzdésnek pedig az egyéni döntés szabhat határt: akarjuk-e, hogy egy életen át tartson, vagy inkább továbblépünk.

Singer Magdolna kiemelte, hogy ez utóbbiban sokat segíthetnek a gyászfeldolgozó csoportok. Ezekben a sorstársak ugyanazokról az érzésekről számolnak be, de az eltérő perspektíva, a másik szavaival megfogalmazott emóciók és élethelyzetek arra ösztönöznek, hogy a saját életünkre is más szemmel nézzünk.

Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, most sokféle kedvezmény várja.