Aki nem tud nemet mondani, annak az igenje sem hordozhat jelentést, hiszen ha mindenre igent mond, akkor vagy behódol, vagy nincs saját álláspontja, és végül mindkettő ugyanoda vezet: az igen instabil, kényszerekkel terhelt, s így bármikor összedőlhet. Hogy mire mondunk igent, annak tehát attól lesz megkülönböztető jelentősége és értéke, ha más dolgokra határozott nemet tudunk mondani. A „nem” ad tartalmat, jelentést, tartást, méltóságot az „igennek”, tehát határhúzás nélkül nincsen igaz vállalás.

A szabadság azt jelenti, hogy mondhatok nemet. Megválaszthatom, mire mondok nemet, és mire mondok igent. Ezt pedig nem sújtja retorzió, természetesen úgy, hogy a válaszom, ami szabadságot ad nekem, nem veszi el a másik ember szabadságát sem.

Döntés a saját életünkről

Rendelje meg online!

HVG Extra Pszichológia

A társadalom, amelyben élünk, megszab bizonyos normákat. Ezek közül némelyek létfontosságúak, amik védik a biztonságunkat. Némelyek pedig nem a biztonságunkat, az életünket, a javainkat védik, hanem sokkal inkább korlátozzák – amikor a normák határt tévesztenek, és nem a közösségi együttélést szabályozzák, hanem egészen konkrétan a privát szférát. Amikor a norma megszabja, kit szerethetünk, milyen szerepeket tölthetünk be, hogyan kellene élnünk és viselkednünk: nőként, férfiként, illetve az adott életkorokhoz köthetően.

A norma hatásköre annyiban terjedhet az otthon falain belülre, amennyiben az erőszakot kordában tartja, és e tekintetben rendkívül fontos is lenne a biztonságérzetet és az élet szentségét védenie. Érdekes módon társadalmunk normái a családon belüli erőszakot inkább tolerálják, mint a konszenzuális, ám a normától eltérő társas együttlétet, ily módon az azonos neműek párkapcsolata vagy az egyszülős családmodell, netán egy időskori szerelmi viszony gyakrabban kap stigmatikus megítélést.

Ha olyan társadalomban élünk, amely a normákat önkényesen szabja meg, és a normák nem mind képviselik az érdekeinket és a valóságunkat, akkor szükségesnek mutatkozik olykor kritikusan felülvizsgálni egy-egy adott normát, és nem szervilisen követni, elfogadni, beépíteni, a gyerekeinknek továbbadni. Egyéni szabadságunk része, hogy döntést hozhatunk a saját életünkről, és egyéni és közösségi felelősségvállalásunk része a határainkat kijelölni és egymás határait tiszteletben tartani. Ezek a határok teszik lehetővé az önazonos, autonóm életet.

Kinek mit szabad?

A társadalom kiemelten szeret olyan kiugró kategóriákhoz szerepelvárásokat rendelni, mint a nem, az életkor vagy az etnicitás. Létrejönnek olyan normák, hogy mit szabad a nőknek, mit a férfiaknak, mit az időseknek, mit a fiataloknak, ami mesterséges mi–ők felosztást generál, és sztereotípiákat, előítéleteket gyárt, amelyek mentén aztán diszkriminatív eljárások kapnak legitimitást. Például a nők háttérbe szorítása vezetői pozíciók esetén, vagy alacsonyabb bérezés hasonló munkakörért, de a férfiakat ugyanúgy stigmatizálja nőiesnek titulált munkakörök vagy viselkedésformák képviseletéért.

Ez aztán egyaránt beszűkít mindenkit egy rubrikába, és ez a különösen csekély önismeretű, belső stabilitást nélkülöző egyéneknél válik igen veszélyessé, akik ily módon totálisan meghasonlott, saját maguktól távoli kényszeréletet fognak élni, mindenféle felnőttautonómia, szabadság és függetlenség hiányában.

Így születnek az élethazugságok, önmagunk és egymás áltatása és átverése, ami aztán boldogtalan rendszerekhez, frusztrációhoz és végül agresszióhoz, majd a rendszerek robbanásához vezet. Körülbelül az életközép az az időszak, amikor az embereket az őket ért veszteségek és a leélt életük arra ösztönöz, hogy számot vessenek az addigiakkal, és döntést hozzanak a továbbiakról. Hogy folytatják-e az addigi mintázatot vagy nagyot váltanak.

Hogyan számoljunk le az élethazugságokkal? Olvassa tovább Tisza Kata író, interkulturális pszichológiai szakértő cikkét a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben a külső-belső szabadsággal foglalkozunk.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.