Szembesül a filmek jelentőségével pszichológusként?

A filmek ma a szépirodalom mellett – és talán helyett is – azt a funkciót is betöltik, hogy nehéz, a néző által adott esetben még meg sem tapasztalt élethelyzetekre megküzdési stratégiákat kínálnak, illetve olyan embertípusokat ábrázolnak, amivel növelhetik a befogadók empátiáját, emberismeretét. Meg vagyok győződve arról, hogy a közösségekből kiszakadt, elmagányosodó ember egyre inkább éhezik arra, hogy iránymutatást, „kézikönyvet” kapjon az élethez és a többi ember megismeréséhez. Leginkább ezzel tudnám magyarázni a videómegosztó oldalakon olyan hatalmas népszerűségnek örvendő „reakció” (reaction) típusú videók sikerét: így tanuljuk közvetve mások érzelmi reakcióit (és talán a sajátjainkat is).

A következő fontos kérdés, hogy mindaz, amit a filmekben vagy ezekben a videókban látunk, hatással van-e a tényleges viselkedésünkre. Hogy saját területemnél, az addiktológiánál maradjak: számos empirikus adat igazolja, hogy a filmekben és sorozatokban ábrázolt dohányzás és alkoholfogyasztás képes megnövelni a nézők szerhasználati gyakoriságát. De a párkapcsolatok terén is modellreakciókat vagy attitűdbeli változásokat eredményezhetnek a filmekben ábrázolt szerelmi kapcsolatok, amelyek – főként a hollywoodi filmek esetén – gyakran szélsőségesen viharos érzelmek formájában mutatják be az ideális szerelmet, leginkább a borderline személyiségzavar kapcsolatdinamikáját leképezve. Egy átlagos párkapcsolat nem feltétlenül így működik, de a filmek hatására sokakban kialakulhat az a kép, hogy csak az a szenvedélyes, igazi szerelem, amely hatalmas összeveszésekkel jár.

Találkozott ezzel a vélekedéssel a terápiás praxisában is?

Többször is, főként a tizenéves korosztályban. Nem egy olyan kliens járt nálam, aki kifejtette, hogy szürkének és laposnak érzi a kapcsolatát, mert abban nem történik semmi. Mikor megkérdeztem őket, mit értenek „történés” alatt, általában azt felelték, hogy nincs elég izgalom és konfliktus benne, hogy túlzottan kiszámítható. Persze ez bizonyára korlenyomat is, de a filmek/sorozatok végső soron a korszellemre reflektálnak, vagy akár formálják is azt.

Mennyire jellemző, hogy előkerülnek filmes példák a terápiás üléseken, hogy hivatkozási alapot jelent egy film?

A filmeket nagyon is lehet terápiás eszközként használni. A saját gyakorlatomon túl több kollégáról is tudok, aki szokott feladni filmeket terápiás házi feladatként. A filmek segíthetnek az egyénnek abban, hogy távolabbról, objektívebben láthasson rá saját problematikájára, valamint közvetve azt is megtapasztalhatja: nincs egyedül. A kliensek gyakran maguktól is felhoznak filmeket, amelyekben magukra ismertek.

Súlyosabb mentális problémák esetében is működhet ez a ráismerés?

Igen. Két lépés távolságból mindig tisztábban látunk, mert áthelyeződik a fókusz. Amikor másokat figyelünk, sokszor pontosabban felismerünk működési mechanizmusokat, mert ilyenkor nem dolgozik a mindent torzító szubjektum. Ha ez a felismerés megtörténik, utána jellemzően már könnyebb megtenni a következő lépést, és önmagunkban is azonosítani a hasonló elakadásokat.

De miért kell ehhez egy film vagy egy könyv?

Természetesen nem kell ehhez feltétlenül film vagy könyv. De a film (akárcsak a szépirodalom) olyasfajta dramatizált valóság, amiben „biztonságosabban”, sérülés nélkül, kontrollált körülmények között élhetünk át, „próbálhatunk ki” ismeretlen helyzeteket. A filmnézés ilyen értelemben valóságszimuláció is. Bár a film is bevonja az embert érzelmileg, de ez a fajta bevonódás leginkább az álomélményhez hasonlítható. Tanulhatunk belőle, de amikor véget ér, tudjuk, hogy nem a valóságban voltunk. A film különféle stratégiákat modellez számunkra, amelyeket azután, ha tetszenek, akár át is ültethetünk a saját valóságunkba. Sőt, ez az átültetés gyakran tudattalanul is létrejön. Van, hogy csak utólag döbbenünk rá, hogy hasonlóképpen kezeltünk egy konfliktust, mint a filmben ábrázolt karakterek. Persze nagyban függ az egyén énerejétől, pszichés tartalékaitól, rugalmasságától, hogy mennyire képes rálátni a saját problémáira és szembenézni a valósággal.

Ezért van az is, hogy vannak, akik egészen súlyos traumákból is könnyedén felállnak, míg mások egy kisebb problémától is „megzuhannak”?

A trauma jellemzően két irányba tereli az ember életét: előfordulhat pszichés megbetegedés (poszttraumás stressz zavar), vagy éppen fejlődés (poszttraumás növekedés). Hogy kinél milyen irányt vesz a traumatikus esemény, az elsősorban alkalmazkodóképességén és társas támogatottságán múlik.

Ebben azért a belső munkán túl, gondolom, a genetika is szerepet játszik.

A pszichiátriai kórképekre való hajlam genetikailag erősen meghatározott, az állandósult tünetek pedig sokszor felemésztik az ember belső erőforrásait. De a genetikán túl a nevelésnek is jelentős hatása van, annak például, hogy valakit mennyire féltettek túl gyerekkorában, mennyi lehetősége volt önállóan megoldani helyzeteket, mert a sikeres megküzdések tartást és erőt adnak az embernek, amire azután tud építeni. A túlféltett gyerekek agyában a félelem érzékeléséért felelős terület „túlfejlődik”, a világot sokkalta veszélyesebbnek érzékelik, mint amilyen az valójában.

A filmekre visszatérve, az mennyire várható el egy filmtől, hogy szakmailag is teljesen hiteles legyen?

Szerintem elvárható, hogy például a film forgatókönyvírója, rendezője és a színészek egyaránt alapos kutatómunkát végezzenek a filmre való felkészülés szakaszában. A függőségekkel foglalkozó filmekben nekem zavaró, ha valamit hiteltelennek vagy falsnak érzek. Thomas Vinterberg tavalyi sikerfilmje, a Még egy kört mindenkinek például sokak szerint az alkoholfüggőséggel foglalkozik, de ez nem igaz. Ez a film sokkal inkább szól az életközép-válságról és a kiégésről, mint az alkoholizmusról. Az alkoholfüggőség ugyanis nem olyan, mint ahogyan a film bemutatja. Nem ilyen hirtelen alakul ki. A valódi alkoholbetegség pont azért veszélyes, mert az ember nem érzi napról napra, hogyan épül le, hogyan válik függővé. Sokszor éveken át tartó folyamat eredménye az addikció, és ezért annyira nehéz észrevenni, hogy gond van. Till Attilával közösen dolgozunk egy alkoholfilm forgatókönyvén, amiben számomra éppen az a legfontosabb szempont, hogy hiteles legyen szakmailag is. Tilla nagyon alapos kutatómunkát végez, számos alkalommal látogatott el például anonim önsegítő csoportok nyitott gyűléseire, hogy kikérje az érintettek véleményét is a film egyes részeiről.

Az addikció rengeteg filmben előkerül, népszerű téma.

Itt jön be a filmek egy újabb jelentős hatása: a társadalmi érzékenyítés. Manapság – kis túlzással – alig van olyan film vagy sorozat, ahol ne jelenne meg, legalább közvetve, a szenvedélybetegség témája. Ezt nagyon pozitív fejleménynek gondolom, mert elősegíti a problémáról való nyílt kommunikációt, amire a stigmatizált zavarok esetén különösen nagy szükség van. A függőségeket egyébként nagyon nehéz jól ábrázolni a mozivásznon, mert a filmeknek, a dramaturgiának van egy elvárt íve: legyen egy kiinduló probléma, majd legalább két jelentős fordulópont, és a végén valamiféle megoldás vagy katarzis. Ez a végső katarzis az, amit rendkívül nehéz úgy ábrázolni addikciók esetén, hogy az hiteles maradjon. Mert a függőségből való felépülés egy folyamat, és nem egy lezárt, megoldott ügy. Szerintem csak az a jó függőségfilm, ami a végén nyitva hagyja a problémát. Ilyen értelemben az említett Vinterberg film vége – Mads Mikkelsen számos síkon értelmezhető táncával – szerintem remek.

Ha valami kiúttalan, akkor nem lehet katartikus?

A katarzis lényege, hogy egy negatív érzelmi állapot feloldásra kerül. A felépülés sok kis katarzis összessége, de ne felejtsük el, hogy a visszaesés éppen úgy benne van a lehetséges „forgatókönyvek” között. Na de ki nézné szívesen a kiúttalanságot a filmben? És nem is lenne jó üzenet. Ha valaki az addikcióról akar filmet csinálni, akkor valahol etikai kötelessége, hogy ne vegye el az érintettek motivációját arra vonatkozóan, hogy van remény, van kiút. Mert ez általában tényleg így van. A film hozzájárulhat ahhoz, hogy a függősséggel élők nagyobb arányban kérjenek segítséget. Jelenleg a szenvedélybetegek mindössze 10%-a igényel szakmai segítséget.

Az addikciókkal foglalkozó filmeknek ugyanakkor van egy olyan veszélyük, hogy kedvet csinálnak a droghoz vagy az alkoholhoz. Hogyan lehet ezt a csapdát elkerülni?

Vannak filmek – ilyen például a Félelem és reszketés Las Vegasban –, amelyek sok támadást kaptak amiatt, hogy vonzó, de legalábbis nagyon izgalmas, érdekes képet festenek a különböző szerek hatásairól, ami akár kedvet is csinálhat a kamaszoknak a szerek kipróbálásához. De egy rosszul összeállított prevenciós programnak is van néha ilyen, ún. iatrogén hatása, hogy utána megnő a szerhasználat gyakorisága. Nehéz eltalálni az egyensúlyt, hogy milyen mértékben legyünk hitelesek (pl. „a drogozni rossz” kijelentés nem hiteles, hiszen minden addikció egy megerősítő, jutalmazó szakasszal indul), ugyanakkor ne is sugalljuk azt, hogy a szerek kipróbálása elfogadható alternatíva lenne a stresszhelyzetekkel való megküzdésre. Fontos, hogy merjünk beszélni arról a folyamatról, ahogyan a pozitív hatások idővel átbillennek, és onnantól kezdve az egyén már nem azért folytatja a szenvedélymagatartást, hogy jó legyen, hanem, hogy ne legyen rossz, például elkerülje az elvonási tüneteket.

Ezt a kettősséget annyira nehéz ábrázolni?

Igen, leginkább azért, mert – ahogyan azt korábban mondtam - ez egy nagyon hosszú folyamat, amit a „filmidőbe” nem könnyű belepréselni. Egy tízrészes sorozatban ugyanakkor már végig lehet kísérni egy ilyen történetet. Vannak olyan filmek is – és ezek általában a pszichológiailag hiteles alkotások –, amelyek csak azt a szeletét mutatják meg egy ember életének, amikor már belecsúszott valamilyen függőségbe. A szégyentelen című film – ami egy szexfüggő férfiről szól – például remekül megmutatja a szexfüggés lényegét, amikor valaki nem képes intimitásra, érzelmi kötődésre. A szégyentelen-nek ráadásul a vége is telitalálat: abszolút kétértelmű, nem tudjuk, hogy milyen irányban változik majd a főhős élete. Ettől még életszerűbb.

Névjegy

Kapitány-Fövény Máté klinikai szakpszichológus, adjunktus. Közel 15 éve foglalkozik addiktológiával, mind a terápiás ellátás, mind a kutatás terén. Több egyetemen oktat, emellett innovatív, játékalapú prevenciós programok kidolgozásában vesz részt. Nevéhez köthető a VoltEgySzer mobilalkalmazás és a Tudattörő prevenciós szabadulószoba. A HVG Kiadó gondozásában két ismeretterjesztő könyve jelent meg: Függőben – Az alkoholizmus lélektana és Ezerarcú függőség – Felismerés és felépülés. Említett YouTube-csatornája itt található.

Gócza Anita

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban találhat, amelyben test és lélek kölcsönhatásával, pszichoszomatikával és az öngyógyítással foglalkozunk.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.