Amikor előadásokat tart, mennyire kell óvatosan felvezetnie, hogy a test és a lélek kommunikál egymással? Nem tűnik ez elsőre abszurdnak?

A divatos „pszichoközhelyeket”, mint például, hogy minden betegség lelki eredetű, általában én magam is kritikusan fogadom. Le szoktam szögezni: azt sem nagyon tudjuk, mi az, hogy test, azt meg végképp nem, hogy mi a lélek, csupán vélekedéseink vannak róluk. De olyan élménye mindenkinek volt már, hogy gondolt valamire, és attól a testében változások indultak el. Érzett valamit, és hevesebben vert a szíve, vagy ott a legegyszerűbb példa: ha csak elképzeljük, hogy beleharapunk egy citromba, a nyálmirigyeink már ettől azonnal működésbe léphetnek.

Rendelje meg online!

Azt tehát nem érdemes megkérdőjelezni, hogy gondolataink, emlékeink, érzéseink, hangulataink kivetülhetnek a testünkbe. Ez fordítva is működik: ha valami nincs rendben a testünkkel, attól a hangulatunk is erőteljesen megváltozhat. Sokkal jobban járnak azok az emberek, akik egy betegség, tünet kapcsán hajlandók foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy ez miért pont most, miért pont velük történik. Ha lemondanak arról a hozzáállásról, hogy a testük csak úgy elromlott, és helyette azt mondják, hogy nekik ehhez közük lehet, máris beljebb vannak.

Aki elkezd ezzel foglalkozni, rájöhet, hogy vannak olyan lelki mechanizmusai, szokásai, amelyekkel feszültséget gyárt magának: kerüli a konfliktust, rendszeresen túlfeszíti magát, napi 8–10 órát tölt valamivel, amit gyűlöl, vagy képtelen kimondani egy őszinte szót a legfontosabb kapcsolataiban, és így tovább. Az ilyen fajta feszültség elsősorban menekülési vagy támadási reakciókra készít fel, és gátolja a gyógyulási folyamatokat. Ez utóbbiaknak inkább az ellazult állapot kedvez.

Egy súlyos betegség üzenhet nekünk, de hogyan ne essünk át a ló túlsó oldalára, jelesül oda, hogy mi tehetünk róla?

Ez csapdahelyzet, ami miatt sokan menekülnek a szembesüléstől: rettentően kellemetlen, ha az derül ki, hogy valaki nem vigyázott magára eléggé, hiszen egyébként is van elég baja annak, aki komolyabb diagnózist kap. Szerintem az jól használható modell, hogy két részre osztjuk a pszichénket: az egyik az, ami hozzánk tartozik, és tudunk is róla, a másik, ami szintén hozzánk tartozik, de nem tudjuk, mit tartalmaz – ez legyen a tudattalan.

Ha valaki ezt elfogadja, akkor megérti, hogy míg a tudatos részével meg akar gyógyulni, egészséges akar lenni, előfordulhat, hogy van olyan tudattalan része, amely betegségre törekszik. Az utóbbinak millió oka, célja lehet, amelyeket megpróbálhatunk felderíteni, például az úgynevezett ultrarövid-terápiás konzultáció során vagy szomatodráma játékban.

Feltesszük a kérdést, mit üzenhet a testünkkel a tudattalan részünk? Nagyon gyakran azt, hogy több figyelemre van szükségünk, vagy feladtunk valamit az életben, ami fontos volt számunkra. Ezen a ponton számos egyedi tényező is megjelenik, ezért sosem tudtam igazán amellé állni, hogy minden esetben elég, ha az ember egy „előregyártott” rendszer, módszer segítségével önállóan próbálja értelmezni, mit jelenthet egy-egy betegség.

Mert lehet, hogy van, akit útbaigazítanak a sablonos testszimbolikai útmutatók, de az is lehet, hogy nem fogja megérezni, mi a lényeg, éppen azért, mert az nem a tudatos részével áll kapcsolatban. A betegség arról is szól, hogy mit rejtünk el önmagunk elől.

Olvassa tovább Czeglédi Fanni interjúját a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben test és lélek kölcsönhatásával, pszichoszomatikával és az öngyógyítással foglalkozunk.

Segítse munkánkat egy kitöltéssel!

A HVG Extra Pszichológia magazin felmérést készít digitális tartalomfogyasztással kapcsolatban. A válaszokat 2021. november 1-ig várjuk. Minden kitöltő ajándék kiadvány, illetve 35%-os HVG Könyvek könyvkupon közül választhat. A felmérés itt található.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.