„Az elmúlt hetekben már szinte nem is volt olyan ember a rendelőmben, akivel az adott problémája mellett, ami miatt egyébként eljött hozzám, ne beszéltünk volna a háborúval kapcsolatos félelmekről, szorongásról” – kezdte a Félelem, szorongás, pánik a mindennapjainkban – pandémiából háborús helyzetbe című beszélgetést március 17-én Belső Nóra. A pszichiáter szerint bár gyakran szinonimaként használjuk a félelmet, a szorongást vagy a pánikot, ezek különböző dolgok, tehát érdemes őket elkülöníteni egymástól.

„A hétköznapi nyelvezetben érthető ez az összemosás, hiszen mindegyik kifejezés egy belső feszültségről, kellemetlen állapotról számol be, és pontosan értjük, hogy a másik mit ért alatta. A félelem általában megfogható dolog: a háborús helyzetben ez a leginkább ható erő. Olyan félelmek jönnek elő, amikről nem is tudtuk, hogy léteznek bennünk. Nagyon régről, a tudatalattinkból, hozott módon felfakadhatnak. Ezzel szemben a szorongásnál már egy sokkal kevésbé megformálható, megnevezhető ok van a háttérben, mert az egy terebélyesebb, az életünket sokkal jobban átszövő állapot. A pánik pedig, a fóbiák (amelyekről a könyvben részletesen írok) már kórállapotokként is diagnosztizálhatóak” – teszi hozzá az új kötettel jelentkező szakember.

Félni egészséges

Az ugyan normális, hogy háborús fenyegetettségben félünk, kérdés azonban, tudunk-e félni valójában? Egyáltalán egészséges dolog-e félni? – tette fel a kérdést Szörnyi Krisztina, a HVG Extra Pszichológia magazin főszerkesztője. A szakember szerint igen, hiszen a félelem azok közé az alapérzelmek közé tartozik, amelyek azért működnek bennünk, hogy a külvilággal való pillanatnyi kapcsolatunkat jelezzék részünkre.

„Az egy figyelmeztetés, amikor félünk valamitől. Olyan, mint a testi betegségek, problémák esetén a fájdalom. Jelzőtünet: ha megjelenik, mindenki tudja, hogy el kell mennie orvoshoz. A félelem is hasonló dolog, jelzi, hogy diszkomfort van. Félni tehát egészséges dolog, az viszont, hogy ki mennyire fél, nyilvánvalóan egyénenként különbözik. Eddig békében éltünk – kivéve a délszláv háborút –, de azt tudtuk, hogy valahol a világban mindig harcol valaki. Most tőlünk néhány száz kilométerre bombázzák az embereket, civilek halnak meg, a lakosság menekülni kényszerül. Mindez az internetnek köszönhetően a szemünk előtt zajlik, és legyünk őszinték, nagy hatással van az emberre, amikor magához hasonló állampolgárokat lát olyan helyzetben, amit eddig csak a filmekben láttunk. De le kell tudnunk küzdeni ezt a félelmet és tennünk kell ellene” – fogalmazott a szakember.

És ha nem félünk?

A beszélgetés során az is felmerült, normális-e, ha valaki azt mondja, egyáltalán nem fél. Példának okáért azok a HVG-s tudósítók, akik az elmúlt hetekben Ukrajnában dolgoztak. Hárításról van szó? Vagy csupán arról, hogy az ő agyuk egy kicsit másképp működik? Belső Nóra rávilágított, hogy számos tanulmány vizsgálta már, hogy a harctéren dolgozó újságírók, tudósítók olyan adrenalinlöketet kapnak, és olyan neurohormonális dömping zajlik bennük, hogy nem a félelmet érzik, hanem a tettre készséget.

A szakember szerint ez már egyfajta megküzdési stratégiája a félelemnek: hogy ezek az emberek tevékenyen teszik a dolgukat, és nem tudatosul bennünk, hogy ők valójában félnek. „És itt nem is arról van szó, hogy nem hiszem el, hogy nem félnek: csak ez nem is jut el a tudatuk szintjére, mert rögtön átkapcsolnak produktivitásba, cselekvésbe. A harctéren a segítők, orvosok valószínűleg ugyanezt élik meg. Persze, hogy félnek, de nem ez uralkodik el rajtuk, hanem elsősorban a cselekvés fontossága.”

Belső Nóra egy korábbi HVG Extra Pszichológia Szalonban

Asszonyi Eszter

Sokféle félelem, sokféle reakció

Félelemből persze sokféle létezik, az életünk elvesztésétől való félelmen át az egzisztenciális bizonytalanságon keresztül a jövővel kapcsolatos aggodalmakig, abban viszont mind megegyeznek, hogy a biztonságérzetünket fenyegetik. Az azonban már széles skálán mozog, hogy kinek mit jelent a legnagyobb félelem.

„Ha a Maslow-piramisra gondolunk, ahol a modell legalján az ember alapszükségletei vannak (evés, ivás, alvás, szex), akkor az ezeknek az elvesztésétől való félelem a legősibb, de ha valaki a piramis szerint feljebb van az életében, és ott tart, hogy megvan mindene, kényelme, pénze, egzisztenciája, akkor a félelme sem arról fog szólni, hogy lesz-e hol laknia, hanem arról, hogy azokat a jóléti dolgokat, amiket megteremtett, fenn tudja-e tartani. Ha az ember visszaesik egy föntebbi élethelyzetből egy lejjebb lévő státuszba, az már nemcsak félelemmel, hanem súlyos szorongással is társulhat. Ez történik most a háborúból menekülőkkel vagy az ott élőkkel: megsemmisülnek mindazok a dolgok, amiket eddig viszonylag kényelmes társadalmi létben élvezhettek, amiket megszoktak, biztonságot jelentettek számukra, hiszen lebombázták a házukat, az anyagi javaikat pedig egy bőröndben kell kimenteniük” – mondta Belső Nóra, aki hozzátette: ahány ember, annyiféle félelemre adott reakció létezik.

Megváltozott értékrendek

Azt már a koronavírus-járvány alatt is sokan megfogalmazták magukban, hogy máshová kerültek a hangsúlyok: a fontossági sorrendjeik, az értékrendjeik megváltozhattak. Belső Nóra szerint hasonlóan működünk a háború idején is, hiszen ilyenkor mindannyian rájövünk: amikor menekülni kell, sem az autót, sem a tévét nem tudjuk magunkkal vinni. Ő olyan emberekről is hallott, akik itt, Magyarországon már összecsomagoltak – és mivel tőlünk, 200 kilométerre háború van, ez most nem is annyira paranoid cselekvés senki részéről.

A szakember hozzátette, számos családban lehetnek háborús veszteségek, a leszármazottakban pedig fellobbanhat egyfajta genetikailag hordozott félelem, még akkor is, ha nem beszéltek a családjukban sokat a témáról. De ahol szó is volt róla, most még inkább táplálhatják ezt a mindennapi, háborútól való félelmet, így pedig könnyen kialakulhat a szorongás. A szorongásnál már nem tudunk tárgyat társítani a félelmeinkhez, mert az érzés a napunk összes órájába beférkőzik, alattomos módon beszövi a gondolkodásunkat, de például azt is, hogy hogyan észlelünk bizonyos dolgokat: egy szorongó ember más dolgokat vesz észre, mint az, aki nem szorong. A szorongás tehát sokkal átfogóbb probléma, mint a félelem, így abból további gondok is fakadhatnak.

Beszélgetni, megnyugtatni

HVG Könyvek

Belső Nóra úgy véli, érdemes az akár feledésbe merült családtörténetekről közösen gondolkodni, hiszen a jó beszélgetés már önmagában is szorongáscsökkentő tevékenység. Ha meg tudjuk fogalmazni egy adott helyzet kapcsán, hogy mit érzünk, akkor máris tárgyat adtunk a szorongásnak. A beszélgetés ráadásul arra is lehetőséget ad, hogy megéljük: nem vagyunk egyedül a félelmeinkkel. Ha fordított helyzetben vagyunk – például mi szeretnénk megnyugtatni a szeretteinket, akik erősebben félnek vagy szoronganak –, ott is az a legfontosabb kérdés, hogy szoktunk-e egyáltalán beszélgetni egymással?

„Az, hogy milyen a beszélgetési kultúránk otthon, hogy mennyire tudunk a kamaszgyerekünkkel, a párunkkal beszélgetni, egyáltalán az érzelmeinkről szoktunk-e kommunikálni, máris megadja az alaphelyzetet. Ebben a helyzetben sokkal nehezebb azoknak, akik eddig sem beszélgettek, vagy nem mutatták ki egymás felé az érzéseiket. Ha valaki nagyon erősen szorong, akkor először is azt kell tisztázni valahogy, hogy mi az, amitől fél. Próbáljuk meg rávenni, hogy ő fogalmazza meg, jelen pillanatban – azon kívül, hogy látott a hírekben dolgokat – mi az a történés, ami azt erősíti benne, hogy félnie kell. Rá kell vezetnünk a másikat, hogy ő jelenleg biztonságban van: tehát a félelmei nem alaptalanok ugyan, mert vannak olyan információk, amik ezt kiváltották, de ez a nap eltelt úgy, ahogy a többi, és nem volt oka a félelemre.”

Belső Nóra szerint, ha a félelem elhatalmasodik az emberen, az egyfajta megfoghatatlan szörnyűséggé válik, éppen ezért le kell szűkíteni azt a gondolkodási mezőt, amelyben a másik van. „El kell mondanunk, hogy ma van hol aludnunk, van mit ennünk, szeretjük egymást, hogy biztonságban vagyunk, a napjaink ugyanúgy telnek, ahogy eddig, úgyhogy nincs okunk jelenleg erre az erős félelemre. Ezek a helyes nyugtatások, nem az, hogy ’ugyan már, nincs mitől félni, messze van ez a háború!’ Attól, hogy mi nem félünk, el kell fogadnunk azt, hogy a másik igen, és azt az embert az éppen aktuális állapotában kell megnyugtatnunk” – tette hozzá.

Gyerekek és a háború

Azzal már korábban is több cikkben foglalkoztunk, hogy hogyan érdemes a gyerekekkel beszélgetni a háborúról, de Belső Nóra is leszögezte, hogy az ő esetükben érdemes korosztályosan gondolkodni: egy öt-hat éves gyerek még nem biztos, hogy összerakja, mi zajlik a világban, ha csak a család magatartásán nem látja az abból fakadó feszültséget, vagy nem hallja, miről beszélgetnek, milyen híreket hallgatnak a szülők.

„A kisebb korosztálynál tehát arra kell ügyelni, hogy milyen információkat hall a gyerek, és mi hogyan viselkedünk. A nagyobb gyerekeknél, a 8-10 éves korosztálynál, ahol már a gyerek tudja, hogy mit jelent meghalni, vagy meseélményeken keresztül hallott már háborúról, veszteségekről, érdemes rákérdezni, hogy beszélgettek-e az iskolában arról, mi történik a világban, láttak-e valami olyat, ami szomorúvá tette őket. Az őket célzó közösségi médiafelületeken sokféle tartalommal találkoznak, de nem biztos, hogy megfelelően tudják értelmezni azokat. Ez a korosztály még el szokta mondani a félelmeit. A megnyugtatásnak szintén annak kell lennie, hogy ’itt vagyunk, itt van anya, apa, itt vannak a barátaid, a világon vannak rossz dolgok, de megpróbálunk megvédeni ettől, amennyire csak lehet’. A kamaszoknál már nagyon heterogén lehet a reakció, hiszen a kamaszok sokféle médiumon keresztül tájékozódnak.

Az a jellemző, hogy ha nincs rendszeres beszélgetés a szülő és a kamasz között, akkor a fiatalok a kortársaikkal beszélik meg a problémáikat, vagy köztük próbálják feledni a rosszat. Problémás lehet, ha a kamasz visszahúzódóvá válik, vagy a magatartása éppen ebben az időszakban megváltozik, mert az utalhat arra, hogy szorong, félelmei vannak.

Az ifjú nemzedékkel is nyugodtan lehet nyíltan beszélni: meg lehet kérdezni, hogy ’figyelj, te nem félsz? Mert megmondom neked őszintén, hogy kicsit időnként belém költözik a félelem’. Beszéljünk magunkról nyugodtan, egy kamasszal már megoszthatjuk, hogy mi miről hallottunk, és közben próbáljuk kiszedni belőle azt, hogy ő milyen tartalmakkal találkozott, azokról mi a véleménye. Úgy gondolom, hogy a gyerekek irányába a megnyugtatás a legfontosabb. Erre szerintem a szülők nem mindig vannak felkészülve. Most lehet gyakorolni. Kezdeményezzük a beszélgetést, legyünk rá nyitottak, és hogyha a gyerek bármit mond, arra próbáljunk minél megnyugtatóbb módon válaszolni” – mondta el Belső Nóra.

Jöjjön el az április 20-ai HVG Extra Pszichológia Szalonba, ahol Belső Nórával félelemről, szorongásról és pánikról beszélgetünk. További részletek itt.

Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, most sokféle kedvezmény várja – akár a Kamasz különszámot is megkaphatja ajándékba.