„Meg is nyugtat, vagy éppen felébreszt, jól kezdődik vele a nap” – így jógáznak Indiában és Magyarországon
A szerző 10 éve jógázik a jóga őshazájában, mesterfokozatot is szerzett jógatudományból Indiában. Szeretettel Delhiből sorozatunk írása.
A társadalom, amelyben élünk, mereven ragaszkodik az ítéleteihez és az ítélkezéseihez. Ez azt jelenti, hogy rendkívül leegyszerűsített világképpel dolgozik, amikor meghatározza a „jó” meg a „rossz” fogalmát, nem árnyal, és nem vesz figyelembe se kontextust, se egyéni eltéréseket.
Ennek megfelelően „köztudott”, hogy egyedül lenni rossz, párban lenni meg jó. Még néhány évvel ezelőtt is az hangzott el a pszichológiai képzésen, hogy a házasság védőfaktor. Hogy kinek az, mikor az, és mikor nem az, kevésbé differenciálták a kutatások, ezek csak az utóbbi években jelentek meg, miután egyre több figyelmet kapott a tény kimondása, elismerése és validálása, miszerint egy házasság, egy kapcsolat igencsak lehet bántalmazó, és ehhez képest az egyedüllét jóval egészségesebb opció.
Az a bizonyos különbség
Rendelje meg online!
HVG Extra Pszichológia
Ha csupán a normát nézzük, vagyis a felszínes közítéletet, akkor házasnak lenni akár fojtogató társas rendszerben még mindig kívánatosabbnak számít társadalmilag, mint az egyedüllét. Az egyedüllét a magány mocsaraként tűnik fel, mintha egy kapcsolatban nem lehetne megélni ugyanezt, sőt, sokkal kiszolgáltatottabban.
Ám elkezdtek megjelenni kutatások (többek között Bella DePaulo amerikai szociálpszichológus tollából), amelyek nemhogy ellentmondanak a régi pszichológiai kliséknek – miszerint aki bizonyos korig nem házasodik, annak pszichés vagy mentális zavara lehet –, hanem kifejezetten kimondják és kimutatják, hogy magasabb a pszichés jóllétük sok esetben azoknak, akik egyedül élnek.
Vizsgálni kell tehát az együttélés kontextusát. Ha az szerető és egyenrangú kapcsolat, akkor valóban magas pszichológiai jólléttel jár, ha azonban elnyomó viszony, úgy bizony súlyosan destruktív lehet, testileg, érzelmileg és szellemileg is. Ez a különbségtétel egyértelművé teszi, hogy újra kell definiálni a segítő szakmáknak is és a közgondolkodásnak is az egyedüllét fogalmát, jelentőségét. Az egyedüllét számos esetben igen jótékony, fejlesztő, sőt szükségszerű is a továbblépéshez, akár egy későbbi kapcsolatba, akár nem.
Inkább bármi más
Szólni kell arról is, hogy az egyedüllét ugyanakkor félelmetes. Részben azért, mert a társadalom szemében ez fogyatékosság, amit folyton védeni, magyarázni, indokolni kell. Részben pedig azért, mert szakítás után az egyén bele tud zuhanni mélységes nihilbe, ami aktivál olyan, mélyen elfojtott érzéseket, mint egy magányos, elhanyagolt, szeretetlen, abuzív gyerekkor lenyomata.
És ez oly mértékben szorongató és fájdalmas, hogy az egyén ösztönösen el akarja nyomni, tagadni, hazudni, csakhogy ne érezze. Inkább bármi, csak ez az egyedüllétérzés ne legyen! Itt jönnek képbe a valóság előli menekülések, akár „ragtapaszkapcsolatba”, akár alkoholba, kábítószerbe, munkába, szexmániába, vagy egyéb függőségbe, ami mind azt a célt szolgálja, hogy ne érezzük a veszteséget, a gyászt, a magányt.
Ezeknek az érzéseknek a kényszeres elutasítása okozza a függőséget, és a tudomásul vételük, a megélésük és tudatosításuk jelentené a felnőtté válást, a függetlenedést, az autonómiát. Tehát a létezés felelősségét és szabadságát.
Olvassa tovább Tisza Kata író, interkulturális pszichológiai szakértő cikkét a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben emberi kapcsolatainkkal foglalkozunk.
Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.
