Mennyiben nehezebb most kamasznak lenni, mint egy nemzedékkel ezelőtt? És mennyivel nehezebb szülőnek lenni kamasz gyerekekkel?

Nem biztos, hogy nagyobb a távolság a mai kamaszok és a szüleik között, mint annak idején a szülők fiatal korában, köztük és az ő szüleik között volt. A kamaszkor mindig is a szélsőséges és rapszodikus változások időszaka volt, amibe beleférnek például extrém viselkedésmódok, vagy szorongás a végbemenő testi és lelki átalakulások hatására. De kétségtelen, hogy manapság vannak új jelenségek. Az Európában zajló háború, a klímakatasztrófa vagy az inflációs szegénység miatt mások a fiatalok jövőkilátásai, mint pár évtizede. Az infokommunikációs világ fejlődése is annyira felgyorsult, hogy aggodalommal töltheti el – elsősorban a szülőket. Mindezek ellenére fontos megjegyezni: olyan nem lesz, hogy a két generáció között nincs konfliktus. A szülők és a kamaszok mindig olyan viszonyban lesznek egymással, mint a hackerek és a kiberbiztonsággal foglalkozó szakemberek: az utóbbiak által létrehozott rendszert bomlasztják az előbbiek. A szülő feladata, hogy megtalálja, hol és hogyan kell határt szabni, mert az nem megoldás, hogy semmilyen határt nem szab. Csak sokszor érdemes hátrébb lépnie annál, mint elsőre gondolná.

A nemzetközi felmérések szerint nő a mentális betegségekkel, szorongással depresszióval küzdő kamaszok száma. Mikor kezdjen aggódni a szülő? Milyen viselkedés fogadható el, és hol kezdődik a patológia?

Egyrészt az említett globális jelenségek miatt valóban lehet több önsértő vagy depressziós fiatal, de már önmagában az is növeli az esetszámot, hogy manapság erről szabadabban lehet beszélni. Ettől függetlenül a kamaszkorba tényleg elég sok minden belefér, gond akkor van, ha valaki túl sokáig marad benne valamilyen extremitásban. Vagy ha túl hirtelen történnek változások. Például amikor egy gyerek az osztály közepe, aktív társasági életet él, majd egyik pillanatról a másikra begubózik, és ki sem lép a szobából. Vagy fordítva: az introvertált, otthonülő kamasznak hirtelen 1500 barátja lesz, és sosem látják a szülei otthon. A család normái is mérvadóak. Ha annyit számítógépezik, hogy emiatt már nem alszik vagy nem eszik, vagy ha a tanulmányi eredményei drasztikusan romlanak, akkor ezeket komolyan kell venni. Minden ilyesmi problematikus lehet, ha túl sokáig fennáll, és korábban nem volt jellemző a gyerekre. De azért mindig érdemes egy kicsit kivárni.

És van arra általános érvényű tanács, hogy meddig kell várni?

Nem, igazából ennek felmérése a legnehezebb. Ráadásul a tapasztalataim szerint a magyar szülők sokszor nehezen találják el az ideális időpontot: vagy túl hamar, vagy túl későn reagálnak. A francia gyereknevelési kultúrában például sokkal jobban benne van az, hogy a szülők nem ugranak rögtön a gyerek jelzésére, hanem kicsit kivárnak. Ennek felel meg kamaszkorban a kérdezés: „Mi van?”, „Segítsek?”, „Itt vagyok, ha akarsz, beszélhetünk.” Akkor pedig legyen a szülő tényleg megszólítható, elérhető. Ha viszont egy kamasznak öngyilkossági gondolatai vannak, ha falcol, vagy az önsértés bármely, akár unortodox formájával próbálkozik, akkor azonnal lépni kell, és segítséget kell kérni.

Sokszor elhangzik, a könyvében is, hogy a jó szülő „érzemileg elérhető” a gyereke számára. Hogyan lehet ennek megfelelni a sokszor sűrű, stresszes hétköznapokban?

A lényeg, hogy a szülőnek a kezdetektől elérhetőnek kell lennie a gyereke számára érzelmileg és fizikailag. Ez azt jelenti, hogy akarjunk képben lenni a gyermekünkkel kapcsolatban, érdekeljen, ami vele történik. Akár azok a dolgok is, amik számunkra hülyeségnek vagy értelmetlennek tűnnek, például a számítógépes játékai, vagy a videókban nézegetett karakterei. Alakuljon ki, hogy hozzánk lehet fordulni, mert kíváncsiak vagyunk, nem moralizálunk és előírunk, hanem kapcsolódni szeretnénk. Legyen biztos a gyerek abban, hogy ha elmond valamit, nem megszidjuk, hanem egy biztonságos, megtartó keretet kap, legfeljebb a rosszallásunkat fejezzük ki. És mondhatja, hogy „Erről nem akarok veled beszélni”. De ilyenkor fel kell tenni a kérdést, hogy „Ugye van kivel megbeszélned?”. Szülőként ne akarjunk mindenhatóak lenni, ne akarjunk magunknál tartani olyan funkciókat, amit már másnak kell betölteni, például barátoknak, esetleg más felnőttnek, tanárnak, edzőnek.

Könyve egyik kulcsfogalma a „mentalizáció”. Mit jelent ez, és milyen helyzetekben lehet különösen szükség erre?

Legjobban a „having one’s mind in mind” angol kifejezéssel tudom érzékeltetni, ami nagyjából azt jelenti, hogy a másik fejével gondolkodni. A mentalizáció abban különbözik az empátiától – vagyis, hogy el tudjuk képzelni, amit a másik ember érez –, hogy például szülőként, amikor a gyerekemmel beszélek, nem a felnőtt fejemmel gondolkodom, hanem arra figyelek, ő mit mond, azt miért mondhatja, és elfogadom, megértem, belőle indulok ki, érvényesnek tartom az ő álláspontját, mentális állapotát is. Nem távolról, hanem belülről, mélyről, mélyen.

Fontos fejezet szól a könyvében a szexualitásról. Hogy beszélgessenek erről a gyerekükkel azok a szülők, akikkel kamaszkorukban nem beszélgettek erről a saját szüleik?

Iszonyatosan nagy probléma, hogy a szexuális nevelést elvették az iskoláktól, de máig nem készült el az a lista, hogy mely civil szervezetek foglalkozhatnak ezzel az iskolákban. Nincs könnyű helyzetben az a szülő, akivel annak idején nem beszélgettek ilyesmiről, de ennek módjairól ma már rengeteg nagyon jó, magyar nyelvű anyag is elérhető. A világban meg manapság annyi minden kínálja tálcán magát ezzel kapcsolatosan, hogy szerintem nehezebb róla nem beszélni, mint beszélni. Persze fontos, hogy ne akarjunk túl sokat mondani. Inkább kérdezzünk vissza rendszeresen: „Mit tudsz erről?” „Hol hallottál erről?” „Mire vagy kíváncsi?” „Ez így érthető?” Esetleg: „Ezt nem tudom, utánanézek, beszéljünk erről máskor!”. És akkor térjünk is vissza rá, mert lehet, hogy ő már nem fog újra kérdezni. Ha pedig egy kamasz egyáltalán nem hozza elő ezt a témát, a lehetőséget akkor is biztosítani kell, hogy ha akar, kérdezhessen.

Miért kapott a könyvében külön fejezetet a pornó?

Mert nem szabad úgy beszélni róla, mintha bármi köze lenne a szexualitáshoz. És itt fontos hangsúlyozni, hogy nem a szemcsés, VHS-kazettás pornóra, a Playboy magazin közepén lévő meztelen képekre vagy a 2000-es évek elején pixelenként, lassan letöltődő képekre gondolok, mert azoknak sem minőségben, sem mennyiségben semmi közük ahhoz, ami manapság 5G-vel 4K-ban érhető el két kattintással. A mai pornó normalizálja az erőszakot: még a kevésbé durva videókban is simán láthatunk egy-egy torokszorítást, pofont. De ami még fontosabb – és ha valamire mondhatom, hogy nem normális, akkor ez az –, hogy nincsenek egész testek, csak testrészek, mindenkivel mindig lehet szexelni, és mindenki mindig akarja a szexet. Mindegy, hogy a másik idősebb vagy fiatalabb, mostohaanyuka vagy mostohatestvér-e, hogy szerelmen, kölcsönösségen vagy kényszeren alapul-e a viszony.

Ezért gondolom úgy, hogy a prepubertás, kiskamasz (9–12 éves) korban, amíg a testükben nincsenek szexuális változások, addig a gyerek semmiképpen ne nézzen pornót. Ne ez legyen a szexuális nevelés, mert nem tesz jót neki, traumatizálhatja is. De lehetőleg akkor se nézzen pornót, amikor már megjelennek nála a másodlagos nemi jellegek, de még nem él szexuális életet, mert a pornónak nincs köze a szexualitáshoz. Aztán eljön egy pont középkamasz korban (15–16 éves korában), amikor már nem fogjuk ellenőrizni, miket fogyaszt a képernyőjén. Akkor már jár neki a privát szféra. Viszont addigra remélhetőleg rendelkezik már annyi munícióval, és van annyi bizalom a szülő-gyerek kapcsolatban, hogy nem is szükséges mindig mindent megkérdezni és kontrollálni.

Hogyan készül saját gyerekei kamaszkorára? Van valamilyen általános tanácsa saját magának?

Igyekszem elfogadni, hogy nem fogom tudni tökéletesen csinálni. A szülő-kamasz viszonyt nem lehet kisimítani, az sosem lesz olyan, mint a Macskafogó című film vége. Aki elolvassa a könyvemet, annak nem biztos, hogy kevesebb konfliktusa lesz a gyerekével, legfeljebb érteni fogja, miért jött elő szükségszerűen az adott konfliktus. Tudja, hogy nem lesz rossz szülő attól, hogy konfliktusa van a gyerekével. Nem kell rá megharagudnia, inkább beszélgetni kell vele az adott cselekedetről. És a kamasznak nincs szüksége a hosszú beszédre, mert már tudja, mit gondol a szülő. De kicsit olyan ez, mint a fűszerezés. A tárkonyos ragulevesbe sok tárkony kell, és amikor már azt hisszük, hogy eleget tettünk, akkor általában még kell hozzátenni, hogy tényleg legyen íze. A szerecsendióból viszont, ha csak egészen picit reszelünk, már az is lehet, hogy sok. Sokszor ez a kérdés a kamaszok kapcsán is: egy adott helyzetben „szerecsendióra” vagy „tárkonyra” van szükség?

Illényi Balázs

Jöjjön el a következő HVG Extra Pszichológia Szalonba, ahol Szél Dávid pszichológus és Hajós András zenész, médiaszemélyiség a kamaszkor kihívásairól beszélgetnek. Jegyek és további infók itt.

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban találhat, amelyben a bizonytalan jövőre való felkészüléssel foglalkozunk.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.