A családot úgy képzeljük el, mint egy céget. Ha a cég vezetői valamilyen oknál fogva nem tudják ellátni a feladatukat, vagy legalábbis nem jól, akkor mindazt, amit ők nem végeznek el, az egyik beosztottnak kell magára vennie, egyébként a cég összeomlik. Ha a szülők nem látják el a feladatukat, vagy legalábbis nem jó, akkor általában az egyik gyermek „besegít”, így olyan feladatokat vállal magára, amik számára megterhelők ugyan, de a család mint rendszer ezt megkívánja.

A parentifikáció – amikor egy gyermeket korának nem megfelelő érzelmi vagy fizikai terhelés ér – megtörténhet érzelmi és fizikai síkon egyaránt. Nézzünk néhány példát! Ha az egyik szülő alkoholista, a másik pedig érzelmileg nem tud talpon maradni a gyötrelmektől, akkor nagyon gyakori, hogy az egyik gyermek fogja a szülőt támogatni. Hányszor hallottam már, hogy a négy-ötéves gyermek megy el apukáért a kocsmába, mert az anyuka otthon zokog.

Vagy ha a szülők nagyon elfoglaltak, akkor szintén gyakori, hogy az idősebb testvér megy el a kistestvérekért az oviba, vagy vigyáz rájuk otthon. Olyan is előfordul, hogy ő megy el a szülői értekezletre is, pedig ez nem az ő dolga lenne. Netán egy nagyon erős elvárásrendszerben élő gyermek is parentifikálódik, mert állandóan maximálisan akar teljesíteni, és még így sem tudja kivívni a szülőktől az elégedettséget és a szeretetet.

Ellopott gyermekkor

Él egy tévhit az emberekben. Azt gondolják, minél szorosabb egy kapcsolat, annál jobb; így sok esetben az a természetes, ha a szülő szinte a saját gyermeke barátja/barátnője. Ha az anya–lánya kapcsolat túl bizalmas, vagy éppen az apuka túlságosan szoros kapcsolatot ápol a lányával, és például kettesben járnak szórakozni.

Vagy a szülő túlságosan sok részletet oszt meg a gyermekével a saját magánéletéből, és netán érzelmileg terheli, mert nem a korának megfelelő információkat oszt meg, akkor egy átlagember azt gondolja, hogy kiváló a szülő–gyerek kapcsolat, hiszen mindenről tudnak beszélgetni.

HVG Extra Pszichológia

Pedig ez komoly határátlépésnek számít, amelyben ez a viszony szimbiotikussá válik: nincsenek meg az énhatárok, így a gyermek a szülőre fókuszál a saját érzelmi szükségletei helyett, és kiszolgálja annak érzelmi igényeit. Nagyon sokszor a gyerek az, aki érzelmileg támaszt nyújt; tehát érzelmileg megtartja a saját szülőjét, pedig neki nem ez lenne a dolga. Hanem az, hogy önfeledten, biztonságban a saját igényeit helyezze előtérbe, és a saját kortársaival érezze jól magát, nem cipelve a hátán a szülő érzelmi problémáit.

Olvassa tovább Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus írását a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben a lelki társakkal, a másik felünkkel foglalkozunk.

Keresse a HVG Extra Pszichológia magazin legfrissebb számát az újságárusoknál vagy rendelje meg!