Lovasi András Kossuth-díjas dalszerző-énekes-gitáros, a Kispál és a Borz zenekar egyik alapítója, a Kiscsillag zenekar vezetője, aki lemezkiadót is létrehozott, írt zenét színdarabhoz is, szerepelt filmekben.

„A popzenei dalszerzés bizonyos fokig iparművészet, tehát alkalmazott műfaj” – fejtegeti elöljáróban. – Kell a jó indító kép, amely megrajzolja a jó szituációt, utána csak végig kell kísérni. És kell még hozzá némi arányérzés és ízlés.” Lovasi szerint flow ide vagy oda, a tudatosság elengedhetetlen a popzenei dalszerzésben: „Az ihletett pillanatokat nem befolyásolja, de a formát meghatározza, hogy tudd, mi lesz a dal sorsa, ki fogja énekelni, kik fogják hallgatni. Ahhoz, hogy legyen motiváció, tudnod kell, mi lesz ezekkel a dalokkal. Van, hogy olyan gyorsan jön a szöveg, hogy alig tudod leírni. Erre mondják, hogy olyankor nagyon megy” – vázolja fel az ideális állapotot, amikor egy nap alatt akár három dal is megszülethet. – Gyakoribb, hogy van egy kép a fejemben, ami akár olyan, mint egy fotó vagy egy álombeli kép. Ezeket a képeket pár mondatban elmentem a telefonomba, néha nézegetem őket, aztán a 80-90 százalékát nem csinálom meg. Most is van kétlemeznyi anyagom félkészen.”

Ez a pazarlás nem zavarja, mivel – mint mondja – ami igazán izgalmas, az úgysem hagyja békén az embert. Az ilyen ötleteket szokta elvinni zenekari próbára, ahol a többi szövegrészt már együtt formálja a születő hangszereléssel. A szövegek tehát inkább egyénileg születnek, a zene azonban gyakran közösségi flow eredménye: „A legtöbb zenei ötletet gyakorlás közben követjük el; játszol a hangszeren, és azt mondod, hogy na, ez egész jó. Általában ez nem tudatos, véletlenül mellényúl az ember és fog mondjuk egy olyan akkordot, amiből lesz valami” – magyarázza.

Néha pedig előfordul, hogy elmaradnak az ötletek, előfordul, hogy akár fél évig egy sort sem ír. „Ilyenkor nehéz az elindulás. Nem keresem az ihlet nevű valamit, csak elkezdem tudatosan dolgoztatni az agyamat. Ebből általában középszerű dolgok jönnek. Ha belemeditálod magad, akkor elkezdenek jönni a jobb dolgok, és egyszer csak benne vagy a dalerdőben, ahol kész dalok lógnak le a fákról, csak le kell szakítani őket.” De néha nem találja az erdőt, ilyenkor jobb nem erőltetni a dolgot. „Esetleg még azt játszom, hogy magamnál esztétikai szempontból fejlettebb ember vagyok, és annak a szemével olvasom el, amit írtam.”

Arra a kérdésre, hogy több évtizednyi dalszerzés után mit érez olyankor, amikor nagyon megy, így válaszol: „Még mindig okoz valami eufóriát, de valószínűleg olyan ez is, mint bármi, amit ha sokszor csinálsz, bele lehet fásulni. Megtanulod, hogyan működik a dolog, és inkább azon kell trükközni, hogyan tudd meglepni magad, és valami olyasmit csinálni, hogy elöntsön a régi jó érzés, hogy na, egész klassz kis dalt írtam megint. Attól a pillanattól, hogy az első sor megjelenik a fejedben, addig, amíg hallod a próbateremben megvalósulni, amit kitaláltál, sokszor hónapok vagy évek telnek el.” És miután több fázison végigsodródott a dal, egyszerre érez megkönnyebbülést, büszkeséget és némi szomorúságot: „Mint amikor a felcseperedett gyereknek elengeded a kezét, és azt mondod, innentől egyedül boldogulj – és a dal elindul a maga útján.”

Vincze Barbara cikke teljes terjedelmében a HVG Extra Pszichológia legfrissebb, augusztus 18-án megjelent számában olvasható, mely a kreativitással, tehetséggondozással, önmegvalósítással, az izgalmassá tehető párkapcsolatokkal, a sokoldalú családi élettel foglalkozik. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg – akár a régebbi számokat is – a kiadónál!