A Richard Dimbleby Lecture című műsorban az  angol BBC-n, általában valamely népszerű közéleti személyiség vagy politikus tart beszédet, egy – a társadalmat mélyen érintő – aktuális témáról. Idén Sir Terry Pratchett, a népszerű író kapott szót. Sir Pratchett – aki az Alzheimer kór egyik ritka formájában szenved – az eutanázia legalizálásával kapcsolatban mondott beszédet, de nem akadémikus vitát nyitott a témáról, hanem személyes kéréssel fordult a társadalomhoz. Rövid történelmi kitekintés és valós érvek segítségével arra kérte a lakosságot, támogassa az eutanázia legalizálását, hogy az olyan emberek mint ő – akikre hosszú és drámai haldoklás vár – saját döntésük szerinti időben, még méltóságteljesen halhassanak meg. Szívhez szóló beszéde elgondolkoztatta Nagy-Britannia lakosságát és a halál kívánságra történő elősegítésének kérdése újra napirendre került. Annál is inkább, mert Sir Pratchett esete mellett az elmúlt hetekben több más eutanáziával kapcsolatos ügy is foglalkoztatta a közvéleményt.

Az Egyesült Királyságban (és nálunk is) öngyilkosságot megkísérelni már nem büntetendő cselekmény, ugyanakkor komoly börtönbüntetéssel sújtható az, aki egy öngyilkosnak akár tevőlegesen, akár tanáccsal segítséget nyújt. Ez a törvény felmenti a sikertelen öngyilkosokat a további felelősségre vonás alól, de kizárja az eutanáziát. Ha eltekintünk a kísérletezőktől és azokra koncentrálunk, akik azért akarnak meghalni, mert a halál szabadon választott időpontja egy békésebb kiutat nyújt a világból, mint amelyet a sors megadott nekik, akkor nekik ez a törvény nem csak haszontalan, de embertelen is. Abban esetben, amikor a halál könnyebb mint az élet, már valószínűleg elvesztettük az önállóságunkat, azokat a testi vagy értelmi képességeinket, amelyek létünk lényegét képezték. Ilyenkor öngyilkossági szándékukat már csakis másvalaki segítségével tudnánk megvalósítani, amit a törvény tilt. A törvény értelmében, ha valaki meg akar halni, megteheti otthon, de nem a rokonai jelenlétében (ha valaki nem telefonál segítségért, az már a segítség elmulasztásának minősül). Ha pedig nem képes önkezűleg véget vetni életének, elutazhat egy eutanázia klinikára, de csak addig, amíg két lábon járva, segítség nélkül képes erre, hiszen ha valaki segít neki, azt ugyancsak törvényi felelősségre vonás várja.

Debbie Purdy, aki sclerosis multiplexben szenved, pont ezt a részét fellebbezte meg a törvénynek, még mielőtt Sir Pratchett mérlegelésre kérte a brit lakosságot és hatóságot. A nő a bíróság többszöri elutasítása után a lordok házához fordult azzal a kéréssel, hogy tudni szeretné, mi vár a férjére, ha segít neki abban, hogy a svájci Dignitas klinkán véget vessen az életének, amikor eljut a betegségének abba a státuszába, amikor erre már egyedül képtelen. A lordok háza megengedte, hogy ismertessék vele a következményeket (14 év börtön), de elfogadta az asszony érvelését, hogy ha egyedül kell Svájcba utaznia, akkor azt addig kell megtennie amíg fitt, és ezzel  gyakorlatilag szükségtelenül megrövidítik az életét. Purdy férjét valószínűleg felmentik, ám ettől az egy esettől a törvény még nem változott és koránt sem biztos, hogy másokkal is ilyen elnézőek lesznek.

Az angol törvénykezés zavaros az eutanáziával kapcsolatban, a múlt héten hosszas huzavona után felmentették a gyilkosság vádja alól Kay Gilderdale-t, amiért 31 éves lányát kívánságra a halálba segítette, miután azt a betegsége (ME) évtizedekig az ágyhoz kötötte és a lány lassan elenyészett. Ugyanakkor egy másik asszonyt, Frances Inglist lecsukták gyilkosságért, mert az ő fia mozgásképtelen és eszméletlen volt, így nem maga kérte, vagy próbálta beadni magának a halálos dózist, hanem az édesanyja tette meg helyette. Mindkét esetben reménytelen volt a beteg helyzete, de a bíróság különbözőképpen döntött.

Sir Prachett ebből a bizonytalanságból szeretne kiutat, és egy bizottság felállítását kezdeményezte, amelynek ő lenne az első „kísérleti” alanya, és amely egyhangú döntést hozhatna az eutanázia kérdésekben. Az írót támogatja a társadalom, a rögtönzött közvélemény kutatások szerint a lakosság 73 százaléka pártolja azoknak a rokonoknak a felmentését, akik segítenek a halálos betegségben szenvedőknek meghalni, de van az éremnek egy másik oldala is.

Baroness Campbell of Surbiton – aki maga is több életfogytig tartó betegségben szenved –  az ellenzők leghangosabb szószólója. Szerinte, ha megnyitjuk a kaput az eutanázia (ahogy ő nevezi, a könyörületes gyilkosság) előtt, és ez társadalmi normává válik, előfordulhat, hogy az valamilyen egészségügyi szabályozásként elvárttá válik az öregek és a fogyatékosok esetében. Ha valaki komoly ápolásra vagy gyógyszeres kezelésre szorulna öreg korában, ám nem akar meghalni, akkor az illető diszkriminációban részesülhet. A már említett közvélemény kutatás szerint, ha a szenvedő betegsége nem halálos, a lakosság véleménye fele-fele arányban oszlik meg az eutanáziával kapcsolatban. A pártolók száma jóval alacsonyabb ugyan, de a lakosság egyik fele még így is hajlik rá, hogy az egész életükre szóló betegségben szenvedők is részesülhessenek eutanáziában, amely valóban valamilyen normához vezethet.

Az eutanázia komoly visszaélésekre is okot adhat, hiszen rengeteg az olyan helyzet, amikor a beteg maga már nem képes kifejezni a kívánságát, és mások döntenek helyette, esetleg a halála mellett. Ezt egyetlen bizottsággal sem lehet kivédeni, mivel a bürokratikus rendszer, amely egy ilyen bizottság működéséhez szükséges, meggátolja majd, hogy mindenkivel személy szerint foglalkozzanak. A probléma valós, de erre megoldást jelethet, ha megkülönböztetik azt az eutanáziát, amikor valaki más nevében dönt, attól, amikor valaki tiszta tudattal szeretné megválasztani a halála időpontját, mert egyre többen vágynak erre. Sir Pratchett szerint azokon a dramatikus, másodperceken belüli halálokon kívül, amikor valakit baleset, támadás vagy természeti katasztrófa áldozata lesz, a halál legtöbbször egy kórházi ágyban talál ránk, hosszas és fájdalmas szenvedés után. Ezt súlyosbítja, hogy egyre öregebb korban ér el bennünket a halál, hogy gépekkel életben tarthatnak bennünket és hogy pontosabb diagnózisokat kapunk a betegségeink kimenetelét illetően, mint régen. 

A legtöbb orvosi eljárás (mesterséges etetés, lélegeztető gépen tartás) megalázó és fájdalmas lehet, noha nem azért jöttek létre, hogy bántsák a betegeket, hanem hogy megmentsék. A társadalomnak Sir Pratchett szerint felül kell bírálnia, hogy az „élni bármi áron” filozófia vajon tényleg az emberek  érdekét szolgálja-e? Az állatainkat elaltatjuk, ha már öregek vagy nagyon betegek és ez emberséges cselekedetnek számít. A halál félelmetes, de valójában nem a haláltól, hanem a haldoklástól magától félünk, azoktól a küzdelemmel teli óráktól, amelyeket azzal a tudattal töltünk el, hogy jön a vég.

„Hiszek abban, hogyha valakinek az élet terhe túl súlyossá válik, annak segítenünk kell, hogy a kifele vezető ajtóhoz minél hamarabb eljusson." – mondta Sir Pratchett a beszédében. "Az én esetemben remélem, az ajtó a kertem napozószékében nyílik rám, vagy az otthonom könyvtárában, egy pohár konyak társaságában, miközben Thomas Tallist hallgatok. Olyan halált szeretnék, amiért igen is érdemes meghalni.” - és ezzel valószínűleg sokan egyetértenek.

Krisztina O'Brien