Mi van a ruha alatt? Pőre indulatok.
Hogyan fejezheti ki nemtetszését és különvéleményét az ember? Öltöztethet az elégedetlenség? F. Dózsa Katalin művészettörténész segítségével utánajártunk, hogy a viseletek történetében az indulat miként teremtett divatot.
Minap a Parlament előtt sétálva egy bicikliző középkorú férfira lettem figyelmes. Ahogy áttekert a Kossuth-tér Országház előtti szakaszán, fejét elfordította Steindl Imre építészeti alkotásától, karját viszont az épület felé nyújtotta, ökölbe szorított kezének középső ujját felemelve suhant tova. A választások között a polgárok elégedetlensége a legkreatívabb formákban mutatkozhat meg. Túl a demokratikus rendszer jogi lehetőségein, melyek a bürokrácia ingoványos talaján nem kínálnak azonnali engesztelést, úgy tűnik, szükség van mindennapos fájdalomcsillapítókra.
Ez lenne tehát az honfitársunk feltartott középső ujja. A frusztráció esetenként párosulhat egy másik alapvető emberi szükséglettel, azzal, hogy lépten-nyomon keressük hasonszőrű embertársaink társaságát. Így ha az egyik ember elégedetlensége rátalál egy másikéra, ezek közösen táplálhatják egymást, főleg, ha a rosszkedvük célpontja egy és ugyanaz.
A rendszerellenes érzelmek a történelem során több politikai töltetű divatot is teremtettek: F. Dózsa Katalin művészettörténész a viseletek történelmének szakértőjeként a francia forradalom idejére teszi az első legemlékezetesebb politikai gardróbot. A sans culotte-ok egész megjelenésükkel lázadtak a rend ellen: pantallót húztak térdig érő, úri nadrág helyett, de a carmagnole (rövid mellény) a fapapucs és a fríziai sapka is a különbözőségüket fejezte ki az uralkodó réteggel szemben. Ám a fizimiskával is ki lehetett fejezni a szimpátiát: a rövidre nyírt haj jakobinus érzelmeket jelzett. Az öltözködésből a szebbik nem sem akart kimaradni, a trikolort a francia forradalmárnők kezdték el kombinálni viseletükben, és ezt vették át a magyar hölgyek II. József uralkodása idején. Az atillák és bocskaik divatja a nemzeti érzelmű férfiaknál ugyancsak azokhoz a korszakokhoz kötődik, amikor az idegen hatalomból elegük volt a magyaroknak.
A 20. század második felétől a lezserebb öltözködési stílus kezdte átvenni a felöltők helyét először nyugaton. F. Dózsa szerint a pólódivatot például Marlon Brando teremtette meg, amikor a Gustav Jäger 1884-ben forradalmasított gyapjú alsóneműjének kényelmesebb, pamut változatát a Vágy villamosában, 1951-ben közszemlére tette. Az 50-es években Brando mellett még James Dean adta a macsók alá a lovat, hogy levetkezzék szigorú felöltőiket, nyakat szorító, kikeményített ingeiket és a „jólöltözöttség” helyett a nemtörődöm kényelmet válasszák.
Két évtizeddel később került csak a pólóra nyomat, a leghíresebb 1971-ből a Rolling Stones kinyújtott női nyelves verziója, amely a Sticky Fingers című album borítóján díszelgett, majd egyhamar minden rajongó elengedhetetlen ruhatári kiegészítőjévé vált. Ekkora datálható a grafikák megjelenése a t-shirtön, a viselettörténész szerint azonban már az 1930-as években felfedezték a ruhadíszítés eme, ma is kedvelt változatát: Dali egyik jóbarátja, Elsa Schiaparelli hozta divatba, amikor napocskát, bogarakat, madarakat applikált a kreációira.
Az utóbbi évtizedekben a feliratos pólók skálája egyre szélesebbé vált a szuvenírjellegűktől az idolnyomatokig, a punkok és a hippik „hatalomátvételével” pedig a politikai tartalom is leolvasható volt már a mellvédről. A politikai pólók hivatalos trendje azonban Katharine Hamnett nevéhez fűződik, aki 1984-ben: a CHOOSE LIFE felirattal rukkolt elő. A drogellenes és az öngyilkosságok megelőzésére felszólító betűdizájn után egyéb társadalmi és politikai kijelentések kerültek elő és váltak a kifutókon üzenethordozóvá.
Idehaza keveredik a nyomatos pólóviselet zenei és politikai vetülete. A szélsőjobboldal például a magyaros rockban lel inspirációra, a Kárpátia és a Romantikus Erőszak húzza el a nemzeti érzelműek nótáját és a szkíta butikok kínálatában is megtalálhatók emblémáik a Fruit of the Loom és Gildan (azaz korántsem magyar eredetű) textileken. A ruhanemű az ősmagyar virtus marketingeszközeként a nemes cél érdekében készül. Kitalálóik és forgalmazóik weboldalait áttekintve nem nehéz kihallani a legfőbb üzenetet, mely minden esetben azzal kezdődik: „Elég”, esetleg a többes szám jelével ellátva „elegünk van”.
Az egyik pólókészítő nem rest minden árcédulája mellé egy kis bilétát mellékelni, melyen előrebocsátja árujának mondanivalóját: „A HARCOS nem csak egy divat, ennél sokkal több: Fegyver a rendszer ellen, amelyet a legkártékonyabb eszme: a liberalizmus irányít.” A skinhead múltját nyíltan vállaló, önjelölt ruhatervező ars poeticája militarista irányba tereli az elégedetlenkedőket. A weboldalán, mely a rovásírás betűtípusát is használja, egy „bajtársi” interjúval is büszkélkedik az egyedi márka kitalálója, melyben kifejti elveit és üzletpolitikáját. A WARRIOR, HARCOS és PANZER márkát 2004-ben teremtette meg, hogy méltóbb öltözéket kínáljon azoknak a hazafiaknak, akik legyenek akár futballszurkolók, hungaristák, nacionalisták, nemzetszocialisták, skinheadek, vagy most eszmélő kamaszok, egy a közös bennük, hogy vállalják az aktív harcot az „erkölcsileg züllött” rendszer ellen. A tervező leszögezi, hogy nem kíván tömegeket kiszolgálni, és csak azon szeretné portékáját látni, aki valóban hajlandó azonosulni a pólókhoz mellékelt „használati utasítással”.
Nem ő az egyetlen, akitől interneten, vagy a fővárosi és vidéki nemzeti boltocskákban hozzá lehet jutni az ősi, honfoglalás – és középkori jeleket szimbólumként felhasználó termékekhez, mely új rendet vizionalizál. Egy motoros portálon például árulnak „nagymagyar” jelvényeket, amellett, hogy túrákat szerveznek hasonszőrű társaiknak, jobban mondva kizárólag azoknak, akik teljes mértékben elfogadják a szervezet szellemiségét, és megfelelnek a vezetőség elvárásainak. Egy a viking múltunkat hangsúlyozó webes felület pedig a külföldi termékekről szeretné leszoktatni nemzeti érzelműeket.
A pólógyártók közös alapelve, hogy a ruháikon keresztül megkülönböztessék magukat a többiektől: válogatott elnevezéseik szerint a pór- vagy borjúnéptől, a megalkuvóktól, a rabszolgáktól. Az öltözékük pedig a legfeltűnőbb ismertetőjele és a legegyszerűbb módja annak, hogy az egyívásúakban csoportszellemet ébresszen, és egységes erőt kovácsoljon.
A magányos, ujját feltartó figura így könnyen megtalálhatja azokat a csatornákat, ahol a gondolatok összefolyhatnak, esetleg összemosódhatnak más eszmékkel, visszaigazolást kaphatnak, táplálhatják egymást és az egy irányba mozgó (negatív) energia végül együttesen kirobbanva megteremthet egy közös végterméket: nem csupán egy egyenpólót melyen ott díszeleg a feltartott, középső ujj, hanem például egy mozgalmat, mely saját egyenruhát terveztet, hogy fitogtassa erejét.
F. Dózsa Katalin szerint a Magyar Gárda uniformisát például ezért képtelenség önmagában, csupán anyagok, formák összességeként vizsgálni, az összeállítás pedig azért hordoz agresszív üzenetet, mert viselőik katonai jellegű csoportba verődve tetteikkel, erődemonstráló akcióikkal „befeketítették” saját képüket, ezzel együtt megjelenésüket és viseletüket.
Somogyi Nóra a MÚOSZ fotóriporteri képzésének záródolgozatához 2010 év elején felkereste az Új Magyar Gárdát, hogy fotósorozatot készítsen az úgy nevezett gárdistákról, azokról az emberekről, akik a problémáikra való megoldást (vagy annak enyhítését) egy szélsőjobboldali mozgalomban látják. Az Így lettem közellenség című anyag megörökíti a gárdistát egyenruhában, és megörökíti ugyanazt az embert hétköznapi viseletében. Az uniformis egységet, erő(szako)t közvetít, ahogy azonban lekerül a fekete zeke, a megfélemlítésre is alkalmas, csíkos kendő a szájról, az arcvonások láthatóvá válnak és emberi formát ölt a modell. Somogyi Nóra arra a kereste a választ, vizsgálhatók-e gárdisták mindenféle előjel nélkül? Átértékelődnek-e, ha magukra öltik a farkasbőrt? Vagy, ahogy Somogyi megfogalmazta: vajon az embert, aki viseli ezt a ruhát, ismerhetjük-e?
Kreatív a nemzeti divat, vagy politikai?
Hampel Katalin és Takács M. Zsuzsa neve összefonódik a jobboldallal, pedig nem politikával, hanem ruhatervezéssel foglalkoznak. Megkerestük a leghíresebb bocskaiárust és a Magyar Gárda ruhatervezőjét, hogy kiderítsük, mi fontosabb számukra, az eszme, az üzlet vagy a kreativitás?
