A bemikrofonozott, kamerával felvett időkérés az egyik legfurcsább dolog a kézilabdában, rengeteg sebből vérzik. Egyrészt a fontosabb mérkőzéseken a legtitkosabb utasítás is szinte élőben juthat az ellenfélhez (elég hozzá egy telefon), másrészt a megfigyelés alatt álló edzőnek színlelnie kell, például nem üvölthet nagyon. A problémák sorában a legkisebb, hogy a mezei néző – bár lelkesen próbál dekódolni – úgysem ért semmit az egészből, mert a szakzsargont, a belső nyelvet nem ismerheti.

MTI / Kovács Tamás

Mindezek ellenére én mindig várom az időkérést, és főleg akkor tudok odafigyelni rá, ha kikapunk. Tegnap a spanyoloktól nagyon kikaptunk, háromszor is kértünk időt, így volt alkalmam végiggondolni, mennyire szeretem azt a beszédmódot, ahogy Mocsai Lajos megszólítja a játékosait. Évekkel ezelőtt egy nehéz meccs végén figyeltem fel rá, milyen más ez, mint bármi, amit addig ebben a műfajban hallottam. Mocsai a robbanáshatáron mozgó légkörben, miután felvázolta talán a kapus lecserélésével elért emberelőny lehetőségeit és az ellenfél várható reakcióit, valami olyasmit mondott, hogy ilyen kiélezett helyzetekben a szerbek (horvátok, oroszok, nem tudom) általában ezt játsszák. Egy ilyen kiélezett helyzetben képes volt azt mondani, hogy „ilyen kiélezett helyzetekben”! Akkor jöttem rá, hogy Mocsai tulajdonképpen ebben a szerepében is egyetemi tanár, aki a legszélsőségesebb körülmények között sem veszti el tanári méltóságát, és ezzel olyan kivételes jelenség, mint egy katona, aki sohasem káromkodik.

Fülöp Máté

Persze szemére lehet vetni, hogy a durvább, sokkolóbb beszédmód néha jobbat tenne az elanyátlanodott játékosoknak, de valószínűleg tőle ez nem lenne hiteles. A koreaiak elleni meccsen például úgy vezette rá játékosait a következő játékszituációra, hogy „az a javaslatom”; mást ezért kinevetnének, neki elhiszik. A spanyolok ellen retorikai leckéket adott: egy kérdéssel nyitott („mi a probléma?”), aztán logikus egységekre tagolta a mondandóját („egyik dolog” – „másik dolog”), a végén sajnos mégsem jutott el más a játékosokhoz, mint a józan beletörődés nonverbális gesztusa. Ha van hibája Mocsainak, akkor csak az, hogy nem tud színlelni.

További két olimpiai csapatunk szövetségi kapitányai ebben különböznek tőle. Kemény Dénes olyan az időkérésnél, mint egy pókerjátékos. Nagy trükkje, hogy amikor bármilyen medence (Sanghajtól Athénig) partjához odagyűlnek köré a játékosok, a mozgásával, a fejtartásával, a nézésével, az ásványvizes flakon és a karja által bezárt szöggel azt tudja kommunikálni, hogy nincs semmi baj, hiszen itt vagyunk a Margitszigeten; Kemény az időkérés során mindig és bárhol otthonos teret hoz létre maga körül. Merész András másképp játszik: ő valóban időt kér. Hatalmas termetével, lassú mozgásával (amit szándékosan tovább lassít) egyszerűen megnyújtja a szünetet, dimenziót tágít, s ezzel általában megnyugtatja a lányokat (vagy így hergeli őket, ezt már nem tudom).

Mindenesetre mindhárom edzőnk a világ legszimpatikusabb időkérői közé tartozik, s ezen nem változtat az sem, ha most néhány napon belül – ahogy most a dolgok állnak, mégis neadjisten – egymás után elbúcsúznak érmes álmaiktól.