A futball egyesek szerint élet-halál kérdése. Ez azonban nem igaz, sokkal több annál – a Bill Shanklytől, a Liverpool hajdani legendás menedzserétől származó alaptételre a labdarúgó-világbajnokságok története számos bizonyítékkal szolgál. Hiszen a siker egyeseknek olykor tényleg az életet, míg a kudarc másoknak a halált jelentette. Vagy sokkal többet annál. A magyar szakmai és laikus közvélemény többnyire „belehalt” a csapatok vb-szerepléseibe. Majdnem mind a kilencbe. A két ezüstérem (1938, 1954), három negyeddöntő (1934, 1962, 1966) és a négyszeri gyors kiesés (1958, 1978, 1982, 1986) közös nevezője, hogy a kortárs hazai közvélemény egyszer sem volt maradéktalanul elégedett. Még az egyetlen bombameglepetést, az 1938-as finálét is fanyalgás kísérte: Dietz Károly szövetségi kapitányt az olaszok elleni gyáva összeállításért és taktikáért kárhoztatták.
Pedig hol volt az a trauma 1954-hez képest? Hiszen máig általános a meggyőződés Magyarországon, hogy súlyosabb csapás és méltánytalanság soha senkit nem ért, mint akkor a „mi Aranycsapatunkat”. Amely két héttel a berni döntő előtt még 8:3-ra verte péppé az NSZK együttesét, hogy aztán azon a végzetes napon 2:0-s vezetésről 3:2-re kikapjon tőle. Az órákon át szakadó eső feláztatta a talajt, rosszul választott a csapat stoplit, a még nem teljesen egészséges, éppen a németek elleni első meccsen megsérült Puskás visszaállíttatta magát a kezdő tizenegybe. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány egyébként is felforgatta a csatársort, hogy állítólagos vejének is helyet szorítson benne, néhány játékos a meccs hajnalán szédelgett vissza a szobájába, mert beleveszett a berni éjszakába. Azután 2:3-nál Puskás szabályos gólját érvénytelenítették, egyébként is száz Mercedesért eladták a játékosok a meccset – jogos és racionális kritikák keveredtek képtelen és alaptalan híresztelésekkel, összeesküvés-elméletekkel, egészen napjainkig.
Németországban ugyanez a mérkőzés a nyolc évtizedes vb-história legfelemelőbb fejezete, a berni csoda. A zseniális stratégával, Sepp Herbergerrel, aki a 3:8-cal készakarva bolondította el a magyarokat, hogy aztán az övéit így a könnyebb ágra kormányozza a selejtezőben, és a döntőre öt játékost cserélve, mindvégig esős időre készülve nemcsak a Nationalelfet, hanem a vesztes világháború után az egész német nemzetet talpra állítsa.
Arany vagy ezüst olykor tényleg egyenértékű az élet-halál dilemmával. Mint 1950-ben, a riói Maracana stadionban. Amikor formabontó módon négyes körmérkőzést vívtak az érmekért, és miközben a házigazda brazilok átgázoltak a svédeken és a spanyolokon, az uruguayiak alig verték meg az előbbit, illetve döntetleneztek az utóbbival. A gálának, puszta formaságnak tekintett utolsó felvonásra 174 ezer néző préselődött össze a földkerekség legnagyobb stadionjában, ahol a lesajnált „uruk” ellen a braziloknak elég lett volna a döntetlen is, ám az 1:0-s vezetés dacára 2:1-es vereség és teljes letargia lett a vége. Több szurkoló úgy érezte, ezek után tényleg nem érdemes élni, korabeli beszámolók szerint akadt, aki a lelátóról azonmód a mélybe vetette magát.
Pedig azon az 1950-es vb-n az angolok zuhanták a legnagyobbat. A sportág addig távollétükkel tüntető tanítómesterei akkor léptek ki először a fényes elszigeteltségből. Vesztükre: a csoportküzdelmek során 1:0-ra kikaptak a spanyoloktól, majd a műkedvelőként sem jegyzett amerikaiaktól, és az elszigeteltséggel együtt a fény is odalett. Favoritként rögtön az első körből kiszédülni amúgy is a legfájdalmasabb bukás. Az angolok mellett tudják ezt a franciák és az olaszok is. Az előbbiek 2002-ben címvédőként érkeztek Japánba, majd 270 perc után egyetlen lőtt gól nélkül távoztak, az utóbbiakat 1966-ban a futballtérképeken nem is jelölt Koreai NDK ejtette ki.
Az észak-koreaiak a vb-történet egyik legnagyobb szenzációját kelthették volna, ha azzal a lendülettel a legjobb négyig hatolnak. A portugálok ellen 25 perc után meg is ugrottak 3:0-ra, ám a luzitán legenda Eusébio négy gólt vágott, és csapata 5:3-ra fordított. A másik, a déli Korea aztán 2002-ben a hazai pálya minden jogos és jogtalan előnyét bevetette. Az utolsó csoportmeccsén Portugáliát korrekt, a nyolcaddöntőben Olaszországot kicsit, a negyeddöntőben Spanyolországot nagyon szemérmetlen játékvezetés mellett intézte el. Így Törökország–Dél-Korea-derbi zajlott a bronzéremért, ami olykor mintha becsesebb lenne az ezüstnél. Annyiban feltétlenül, hogy megszerzéséhez győzelemre van szükség, míg ezüstöt nyerni nem lehet, csak a döntőt elveszteni. Európa és Latin-Amerika megingathatatlannak hitt fölénye után mérföldkőnek számított 2002-ben, hogy „másfél” ázsiai csapat vívta a helyosztót (végül a „fél”, azaz a török állhatott dobogóra), az afrikaiakra viszont mindmáig csak ideig-óráig sütött a nap. Algéria 1982-ben legyőzte az NSZK-t, Kamerun 1990-ben Argentínát, ezt négy évre rá Nigéria megismételte, de a legjobb nyolc közé már csak a kameruniak jutottak el. Ezt a bravúrt is az tette leginkább emlékezetessé, hogy Roger Milla minden gólját tánccal ünnepelte.
Siker és kudarc viszonylagosságára az olaszok 1982-ben remek példát szolgáltattak, hiszen három döntetlennel evickéltek csak be a legjobb tizenkettőbe. Állt is a bál Itáliában: Enzo Bearzot szövetségi kapitányt váltsák le és hempergessék szurokba, a semmirekellő középcsatárával, Paolo Rossival együtt! Aki aztán az aranyvárományos braziloknak berámolt három gólt, az elődöntőben a lengyeleknek még kettőt, végül a németek elleni, 3:1-es fináléban is ő szerzett vezetést. Sandro Pertini köztársasági elnök a madridi Bernabeu stadion díszpáholyában kisgyermek módjára ugrált és tapsikolt – ha aznap választásokat tartanak, csak Rossi előzte volna meg, de ő utcahosszal.
Ilyen mélyről ilyen magasra ennyire rövid idő alatt kevés csapat jutott – talán még az NSZK alakulata az 1954-es, majd az 1974-es vb-n. Az utóbbin, házigazdaként az NSZK a vaksors miatt kénytelen volt olyan ország válogatottjával játszani, amely szerinte nem is létezett, az NDK-éval. Ráadásul a szegény keleti rokon Jürgen Sparwasser góljával ki is csikarta a történelmi 1:0-s győzelmet. A sebeiket nyalogató nyugatnémetek utólag örülhettek, mert az NDK-soknak így a brazilokkal, az argentinokkal és a hollandokkal kellett mérkőzniük, nekik meg a lengyelekkel, a svédekkel és a jugoszlávokkal. Akkor ki is az igazi győztes? – tehették fel a kérdést, amire a húsz év utáni újabb vb-aranyuk egyértelmű feleletet adott.
BALLAI ATTILA
